2023. április 14-én látott napvilágot egy különleges formáció, az MMXX ”The Next Wave” című EP-je a Candlelight Records gondozásában, melynek érzelmekben gazdag dallamos gothic/doom metalja Dan Swanö mester Unisound stúdiós megszólalásában emelkedik magasan az átlag fölé, így nem is mehetünk el mellette a hozzá illő méltatás nélkül.

2020 márciusában Andrea Chiodetti, az olasz gothic-doom metalos The Foreshadowing egykori tagja, Rómában karanténba kényszerülve kezdett el zenét írni a pandémia hatására, majd e-mailben brooklyni barátjánál, Jesse Haff basszusgitárosnál kezdett érdeklődni, nem csatlakozna-e kezdeményezéséhez. Amint a dalok száma gyarapodni kezdett, Jesse kiötlötte, hogy azok feléneklésére vendégvokalistákat kérjenek fel, hiszen a járvány egyetemes mivolta mindenkinél más-más oldalát fedi majd fel. Egy listára jegyezték fel, a dalok melyik előadó egyéniségéhez illenének, s ennek koncepcióját a megkeresettek lelkesen is fogadták, ráadásul, az énekesek nemcsak saját szövegeket írhattak, hanem aktívan részt vehettek az alkotói folyamatban. Végül Jesse felkérte a Daylight Dies-ban vele együtt dobosként zenélő Egan O'Rourke-ot, hogy csatlakozzon a projekthez.

Az énekesek felsorolása szintén a projekt minőségét mutatja: Marco Benevento (The Foreshadowing) és Carmelo Orlando (Novembre) Olaszországból, Chris Cannella (Autumn's End) az USA-ból, Mikko Kotamäki (Swallow the Sun) Finnországból, Yann Ligner (Klone) Franciaországból, Mick Moss (Antimatter, Sleeping Pulse) és Aaron Stainthorpe (My Dying Bride) az Egyesült Királyságból, Dan Swanö (Edge of Sanity, Nightingale) Svédországból.

2022. június 24-én megjelent az első single "This Breath is Not My Breath" címmel, mely a november 11-én megjelent debütalbum, a „Sacred Cargo” nyitódalaként is helyet kapott. A vendégénekesek sokszínűsége különlegessé varázsolta az albumot, egyúttal sikeresen elkerülte a dalok egyhangúságát is.

Számomra különösen Mick Moss személye jelentette a csalit, ami újra és újra visszahúzott e remek dalgyűjtemény felfedezéséhez. Vele a Sleeping Pulse első meghallgatása kapcsán éltem át emlékezetes élményeket 2014-ben, amikor is a portugál Luís Fazendeiroval (Painted Black) alkottak egy igazán felemelő és érzékeny modern rock albumot. Emlékszem, ahogy „War” című videójuktól napokig nem tudtam elszakadni, majd a teljes album, az „Under the Same Sky” is ugyanígy járt esetemben.

„A világjárvány különösen inspiráló és kreatívan termékeny időszaknak bizonyult számunkra. A „Sacred Cargo”-t elég rövidre akartuk hagyni ahhoz, hogy egyetlen bakelitre elférjen, és a dalok preferált sorrendje miatt maradt néhány dalunk az akkori session-ből. Őket hallgatva, egyenrangúnak bizonyultak, és örülünk, hogy csatlakozhattak a bemutatkozó albumhoz az elszigeteltségben létrejött globális együttműködés végső epilógusaként.”

Így hát néhány hónappal a „Sacred Cargo" megjelenését követően a „The Next Wave” EP három dala ismételten lehangoló, de egyben felemelő gótikus melankóliával szövi át a nyomasztóan súlyos doom metal erejét. Bár stíluson belül különböző árnyalatokat képviselnek, az EP zenéje koncepciózusan és koherensen idomul a nagytestvérhez. A következetes fejlődés nyomon követhető, és akár még arra is inspirálhatja hőseinket, hogy egy állandó státuszú énekessel együttessé kovácsolódjanak össze.

Kezdésként az „Isolation” epikus doomja a Swallow The Sun-ból érkezett Mikko Kotamäki extrémen zord hörgős vokáljával kísértetiesen emlékeztet a Katatonia korai időszakára, méghozzá a „Brave Murder Day”-ről konkrétan megkapjuk a „Brave” ikertestvérét. A dal atmoszférája a jó értelemben vett minimalizmussal, közepes tempóban építkezik a dallamok és a súlyos riffek egyensúlyát biztosítva, de persze utalhatnék itt akár a Swallow The Sun és az Insomnium által képviselt zenei világ jelenlétére is, ami már inkább korábbi zenei élményeink egyedi szűrőjének függvénye.

A másodikként érkező darkosan dallamos „Alone” a fentebb már említett, az Antimatter-ből ismert  Mick Moss vendégeskedése miatt válik varázslatossá, aki két dalban a debütalbumon is hallható. A dal egyfajta gótikus hídként biztosít átmenetet a másik két kompozíció között, melyen szintén középtempóban halad felénk nem túl könnyed érzelmi súlyával. Mick énektechnikáját képileg kifejezve egyfajta kártyavárként szimbolizálnám, melyre lélegzeted visszafojtva raknád fel a következő lapot, miközben minden pillanatban az összeomlást kockáztatod. Énekében ott rejlik az az ingatag mezsgye, mely egy soron belül hordozza az érzelmi nyomor és az abból való felemelkedés (vagy fordítva) kiszámíthatatlan lehetőségét. A hírek szerint együttműködése Chiodettivel egy vadonatúj projekt létrehozásával is kecsegtet.

A befejezés Alicia Nurho éteri énekére épül, aki korábban a Paradise Lost-tal is dolgozott már együtt. Az „Echoes”-t halk és egyszerű szintetizátorral, tiszta gitárral megtámogatott hangszerelés kíséri dob és extrém vokál nélkül, így nagyszerű levezetésként szolgál a megelőző súlyosabb borongást követően.

A borító művészeti felelőse ezúttal is a portugál Henri Prestes (henriprestesp.com) volt.

Remélhetőleg a „The Next Wave” hullámai tovább fodrozódnak az időben és ez az EP is azt jelzi, hogy az MMXX csápjai messzebbre nyúlnak, mint egy alkalmi projektben elcsituló lehetőségek megnyilvánulásai.