Nem könnyű feladvány jubileumi megemlékezést tartani egy olyan albumról, melynek öndefiniáló címadója árnyékba borítja a rajta helyet foglaló egyéb zenei törekvéseket. Erre kifejezetten ráerősít az amúgy mutatós albumborító is, mely egy izgalmas középkori utazásra invitál ugyan, de végül – várakozásunkkal ellentétben – romantikus lovagkori álmaink feladásához vezet hallgatása erejéig.

Mert ki ne hallgatná tovább a felvezetésében felharsanó harci kürtöket, a lovak nyerítését és patáinak dobogását, a csatakiáltásokat vagy a kardok és páncélok fémes ütődését? S amikor elülni készül a csatazaj, marad a szélfúvás a kiüresedett harcmezőn...

Ahogy a belépő gitár pengetve indítja a dallamot, amely kinyílva egy lassú, ritmikus szakaszba torkollik, majd ebből kitörve egy mély hangon eleresztett költői kérdést szegez elénk: „Ki mer szembeszállni a szaracénnal?" És a szaracén a dal közepére fog megérkezni, hogy kihívja a keresztest: „Gyere, keresztes, kezdődjön a csata!"

Addig azonban a háttérben felhangzik még, hogy "Crusader! Crusader!" (Keresztes! Keresztes!), arra utalva, hogy van még itt valaki más is, aki velük tartana a Szentföldre, de ezt nem teheti meg, és ennek köszönhetően életben marad.

„Egy fiú szemszögéből íródott dal, aki figyeli, ahogy a lovagok és katonák keresztes hadjáratra indulnak. Ő is el akar menni a lovagokkal, az apjával vagy a nagybátyjával, de nem tud, mert túl fiatal még a harchoz. Ez a dal mögötti ötlet." /Biff Byford, a zenekar énekese/

A dal megfogalmazása és előadása epikusságra törekszik, mintsem inkább a lovagi páncélok tömör ötvözetére alapozna. A megszólalás sem éppen lovagi rohamra emlékeztető ék alakban hasító hadoszlop dübörgése.

Mondjuk, mivel is számolhattunk volna a napfényes Los Angelesben rögzített dalokkal, az REO Speedwagon producerével, Kevin Beamish-sel kollaborálva?

Hogy miért is kellett így alakulnia az eseményeknek, ahhoz az együttes akkortájt nemzetközi szintéren való törekvéseit kell némileg megértenünk.

Az 1980-as évek elején a Saxon az új hullámú brit heavy metal (NWOBHM) mozgalom vezetőjeként vált ismertté a nyers keménységgel előadott, de dallamosan megfogalmazott zenéjükkel. Mire 1983-ra a mozgalom hanyatlásnak indult, a legtöbb zenekar már kinőtte saját gyökereit, egyedi hangzásvilág kialakítása felé vették az irányzékot.

Az 1983-ban kiadott Power And The Glory album lemezeladási csúcsot döntött az addigi diszkográfiát tekintve, ami szintén felvetette a további fejlődés szükségszerűségét. Ennek lehetett logikus következménye, hogy 1984-ben az EMI-hoz szerződtek a szélesebb nemzetközi jelenlét érdekében. Így hát az 1984. április 16-án kiadott hatodik albumuk újabb határok lebontásában jeleskedett a dallamosodás égtája felé fordulva, ami csak tovább növelte a rajongótáboron belüli megosztottságát.

Persze, az album minőségileg egy napfényben megcsillanó fémsisakhoz mérhető, a helyenként felbukkanó epikus dalszerzés, a sokasodó dallamok, az előtérbe tolt erőteljes éneklés az album sokszínűségét reprezentálja. Ez viszont tálcán kínálta a velük szembeni számonkérés lehetőségét is gyökereik elvesztését illetően, cinkos kacsintással az Atlanti-óceán nyugati partja felé, a hard rock farvizének hullámain lapátolva.

A Sailing To America ennek megfelelően egy gondtalan ladikozás az AOR óceánjának közepén. A korábbi zabolátlan dicsfényre talán csak a Sweet feldolgozás, a Set Me Free, illetve a Bad Boys emlékeztet csupán. Összességében, az amerikai színtérhez szükséges átütőerő végül is bennük maradt (szerencsénkre?), talán pont a dallamosodás oltárán elvérezve, és akkor hol vagyunk még a '88-as Destinytől.

Hogy e megállapítás mennyire felemás még így is, elég csak belesasolni az alább belinkelt 1985-ös Live Innocence koncertfelvételbe, ahol jól hallhatóan kidomborodik az a súly, amellyel lehengerelték az akkori mezőny legjavát. (A Crusader 39:50-től hallható)

Számomra meglehetősen furcsa érzetet kelt a Crusader után a A Little Bit Of What You Fancy ripacskodása, őszintén szólva, némileg illúziórombolónak élem meg eme hangulatváltást mind a mai napig. A további dalok mondanivalója is súlytalansággal küzd, eljutunk egy szerelmes balladáig is a Do It All for You erejéig, ami egyébként részemről nem feltétlenül jelent különösebb migrációs nyomásfokozódást.

A nóták zöme inkább tűnik rocknak, mint metal öntvényekben megformált ágyúgolyónak, és még ez sem jelentene gondot, ha nem lenne itt kontrasztként maga a Keresztes lovag.

A Run For Your Lives mexikói hullámot kiváltó közönséget énekeltető része az 1986-os VB 6-0-ját juttatja eszembe előzetes várakozásaimat lehűtendő negatív visszacsatolásként.

Példának okáért, nem kell messzire mennünk, mennyivel konzisztensebbnek tűnt ’90-ben a soproni Moby Dicktől az Ugass kutya! albumon vágtázó Keresztes vitéz után elviselni a hozzánk vágott thrashgránátokat. Naná, hogy lejt a hazai pálya, ha már II. András királyunk sem volt rest vitézkedni az ötödik keresztes hadjáratban:

„…győzedelmes András király […] akit Jeruzsáleminek nevezünk, azután, hogy jeruzsálemi hadjáratáról, melyet a szaracénok ellenében a katolikus szent hit védelmére a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért." (Részlet Werbőczi István Hármaskönyvéből, aki elsőként illette II. Andrást a „jeruzsálemi” jelzővel)

Érdekesség, hogy a Crusader World Tour során középkori színpadi háttér előtt keresztes viseletben léptek fel az angolok. A színpadon várromok, tornyok, sőt még linóleumból készült hamis kőpadló is volt, ami annyira nedvessé vált, amikor száraz jeget fújtak a színpadra, hogy többször elestek rajta rohangálás közben. Mindez nagyon vicces pillanatokat eredményezett, így azt csak három vagy négy fellépés erejéig tűrték meg, mielőtt megszabadultak tőle.

Az Egyesült Királyságban a Crusader a banda debütálása óta a legrosszabbul teljesítő kiadványukká küzdötte le magát, viszont nagy sikert hozott a kontinentális Európát tekintve, és végül 2 millió példány felett kelt el belőle.

Az album borítóját az a Paul Raymond Gregory festette, aki J.R.R. Tolkien által inspirált fantasy festményeiről és egyéb rock albumok borítóinak (Dio, Uriah Heep, Blind Guardian) felelőseként lehet ismerős. Alább a teljes borítófestményt helyeztem el az albumban való alámerülést motiválva.

Bárhogyan is csűrném-csavarnám tovább az album jelentőségét, 40 év távlatából egy valami változatlan marad a saját megítélésemben: számomra a Crusader című dal jelenti a Saxon örök sinuscsomóját.