„Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” /Máté evangéliuma/

A Warlord pályafutását áttekintve helyénvalónak tűnik, ha a galambok szemszögéből fókuszálunk drámájukra, mintsem a kígyók okosságát firtatjuk hosszasan. A legutóbbi The Hunts Of Damien óta 8 év telt el, miután 2023 nyarán nekiálltak az új album feltérképezéséhez.

Amit az idénre sikerült összehozni, az a szó legnemesebb értelmében stílusparádé, a magasröptű zenei építészet legszebben csillogó gyöngyszemeit hallhatjuk, melyen Giles Lavery fenomenális énekteljesítménye a Warlord dallamvilágával és szárnyaló szólójátékkal párosul.

A bandát még 1981-ben alapította Marc Zonder és William J. Tsamis, és az 1983-as első minialbumukat Deliver Us címmel az epic metal alapköveként illik számontartani. A továbbiakban azonban nem célom hányattatott sorsuk részleges boncolgatása, inkább csak némi önreflexiót gyakorolnék az album címét is szem előtt tartva, a szellem szabad szárnyalását preferálva.

A fenti albumborító felröppenő fehér galambját leginkább lélekmadárként azonosítanám a szellemködbe burkolózó női alak láttán, ha már a kripta ajtaja is nyitva áll előtte. Gondolom, mindez a pár éve elhunyt alapítótag William J. Tsamis ezen az albumon való feltámadására utal, ugyanis a két megmaradt őstag, Philip Bynoe basszer és Mark Zonder dobos összefogtak Giles Lavery énekessel, hogy napvilágra segítsék a 2021-ben e világunkat hátrahagyó húrnyűvő korábban rögzített gitártémáit, lehetőség szerint egy az egyben átemelve azokat a demófelvételekről.

Visszalépve a cinematic őskorba, az 1965-ben bemutatott The War Lord című amerikai történelmi dráma a X. századba repít bennünk a Német Római Császárság északi határvidékére, ahol az új helytartó lovag beleszeret egy falubeli lányba, akit az első éjszaka jogán a tornyába hozat, azonban a szokással ellentétben nem engedi el napkeltével, hanem magánál tartja.

A "droit du seigneur" volt a földesúr joga, az első éjszakáé, a jobbágyok leányainak ártatlansága fölötti rendelkezés. E jog valódi létezését vitatja a történetírás, hol a képzelet, hol a valóság felé terelve annak realitását.

Emlékeim között kutatva, némi túlzással élve mondhatnám akár, hogy a Warlorddal való audiofil szüzességemet a Hammerfall vette el, az első svéd tekintetes úr, aki elhálta az első éjszaka jogát még az 1997-ben megjelent Glory To The Brave debütalbumán, mellyel végre ismételten berúgták a kaput a klasszikus heavy metal újbóli népszerűségéhez vezető úton. Nevezetesen a Warlord And The Cannons Of Destruction Have Begun... albumról a Child Of The Damnedet dolgozták fel. Ráadásképpen, 2002-ben még egy teljes album is összejött Hammerfall frontember, Joacim Cans énekével, ez volt a Rising Out Of The Ashes.

És ez az az eset, amikor fel kell vetnem az első hallgatás jogát, hiszen korábban, a 80-as, 90-es években a folyamatos demózgatás és bázisépítés nyomán lemezkiadásig eljutott bandák méltán bízhattak az első fizikai kontaktus előnyében, amikor egy sikeres promóciós kampány és/vagy akár egy-egy recenzió hatására mi, az örökké újdonságra éhes rajongók hajlandóak voltunk pénzt áldozni egy albumra úgy is, hogy előtte nem volt lehetőségünk végighallgatni azt.

Ma már az első hallgatás joga nem örvend köztiszteletnek egy kiadvány kézzelfoghatóságát illetően, hiszen tutira mehetünk, mire áldozzuk pénzünket e nyomasztó dömpingben. Letölthetünk, jutyubozhatunk, szpotifájozhatunk, teljes borítókat megtekinthetünk valódi formális kontaktus nélkül. S ha nincs fizikai érintkezés, akkor, mivé lesz az első hallgatás élménye, ami az album fizikai formátumában való elmerülést is jelenthetné, segítve a minél mélyebb kapcsolódás, kötődés kialakítását.

Így tudtuk jóra hallgatni az átlagos zenéket is, ahogy ma már kiváló albumok sikkadnak el a hatalmas áradatban, amikor egy-két hallgatás után már az újdonság hívó szava további állományok letöltésére csábít. A zeneipar bordélyháza manapság bármelyikünk otthonában lefuttatja emberarcú droidjait, háztartási robotszexre korlátozva zenehallgatási szokásainkat.

Ebben a robotgép üzemmódban találtam rá magam is a Warlordra újfent, a jól sikerült Hammerfall feldolgozás ide vagy oda, ami ezek szerint nem oldotta kellőképpen lustaságomat az elmúlt negyedszázadban sem, hogy feltárjam a Hadúr homályfedte titkait.

Karmaszövet ez. A lehetőség mindig is adott volt, csak térben és időben nem mindig a fennköltséget keressük a zenei palettán, hanem talán az elsöprő lendületet. Ahogyan a Worms Of The Earth kezdését hányszor hallhattuk vissza dallamos black metal albumokon akár. Mintha csak Old Man's Child szólna a The Pagan Prosperity idején, de a Dimmu Borgir is beleharapott már ebbe az aranyalmába.

Ahogy a 2010-es Titánok harcában elhangzik a klasszikus mondat:

Apád bűze árad belőled!

De ettől még nem kérünk apasági DNS-tesztet, hogy miből is lesz a cserebogár, khmmm, csereborgirt akartam mondani.

Kezdetben vala hát a lendület, amivel az elme uralta tudatunkat.

Azonban sokszor az idő tesz bölcsebbé, nem a tanulás.

A lendületet felváltja a mozdulatlanság.

A bennünk élő Tanú mozdulatlansága, ami pedig a Lélek dallamvilága.

Ez a bölcsesség rejlik az albumban.

Időtlen klasszikus született.