A lenyűgöző Balaton-felvidék módszeres felfedezése és az olimpiai események magyar vonatkozásainak követése közben némi nehézséget okoz(ott) egyes rock/metal zenei próbálkozások álszent keménységet fitogtató Godzilláit közel engedni magamhoz. Valahogy nem illenek a tájba, a Balaton víztükre amúgy is lepattint minden ilyen behatolási kísérletet. Életidegennek hatnak. Kínos erőlködésnek.

Ez a plusz jel a fenti borítón kivételt képez, ugyanis sikerült beszivárognia a sejtközi állományba. Méghozzá az 50-es fényvédő faktorú naptej ellenében, az UVA/UVB sugárzás támogatásával.

Mindenekelőtt dallamai és zenei alátétjének kidolgozottsága miatt.

Értük még arra is futotta energiámból, hogy visszahallgassam a debütáló Confession albumot, mely 2021-es megjelenésének okán nyilván Covid-fertőzöttnek bélyegezhető, gyengélkedik is becsülettel, meglehetősen behatárolt tüdőkapacitással. Talán az Agony Walk az egyetlen kivétel zseniális videójával, melyben egy kissé obes szakállas manusz futópadon sétál egy rozsdaövezetben, kvázi fitness gyanánt.

Dallamcunami az idei termés neve, amely úgy hiányzott az általánossá váló pusztító hőhullámok idején, mint rendszeres nyári zápor az aszállyal sújtott termőföldekre.

Ez a cunami nem jár feketébe hajló gomolyfelhőkkel, nem kap fel autókat vagy háztetőket, csupán a Lélek szintjén kavar hullámokat és emel magasra érdemi nehezékek nélkül. Akár rockzenei Eurovízióért is kiálthatnánk.

A teljes albumot az Erő koncepciója hatja át, no nem olyan midikloriáni, Joda-féle vagy éppen sith-birodalmi, inkább az élethelyzetekből eredő és adódó, amolyan szépen festett Tarot-kártyákhoz illő, melyek bennünket is áthatnak és eseményei mindannyiunkkal megtörténhetnek életünk során.

Mindez aláhúzandó, tudván, hogy Henkka Blacksmith basszer nem akárki mellett pallérozódott évtizedeken át, melynek részeként egy jól fizető vállalkozássá nőtte ki magát a Children of Bodom elnevezésű projekt. Részemről a Hate Crew Deathroll-t követően kezdett megfáradni a velük tartó kapcsolatom.

Az Alexi Laiho mellett megélt, nyilván egy életre való dózisig súlykolt komplexitás is szerepet játszhatott abban, hogy a Bodom-főnök és zenei agytröszt korai halálát követően Henkka a Disco Ensamble-ből Mikko Hakila dobossal és a Lapko énekesével, Ville Maljával szövetkezve terelte új tanösvényekre pályafutását.

Elég csak az első három kislemez, a Yes!, a Shadow Boxer és a Blackened Spiral videóinak meghallgatása ahhoz, hogy felfedezzük, amint a modern hard rock és pop újhulláma keveredik a korábbról ismert ősök hagyatékával.

30 Seconds To Mars, The Cure, Carpark North, U2, Simple Minds, Depeche Mode kavarog a cunami magjában, de mi csak a(z) (édes)tölcsérrel szembesülünk, melyből egymás után hullanak ki a Los Alamos melletti próbarobbantásokon edzett dallamos alternatív/crossover Calcium Magnesium Plus-os pezsgőtabletták.

Pezsegnek is a dalok egytől egyig, lekerekítve, hiányérzet nélkül növelik csontállományunk sűrűségét, nincs secunder feeling, hogy holmi kommersz táplálékkiegészítőként vágják őket hozzád valamelyik ajurvédikus homeopatikában.

Ville Malja vokális teljesítménye több mint meggyőző, a hasonszőrű produkciók többségéhez viszonyítva az általában vékonyan muzsikáló ritmusszekció itt relatíve erőteljesen megdörren, nem keverték le alóluk a súlyokat, akár kötöttfogásban is megugorják a kvalifikációs szintet. S bár Jussi Yilkoski gitáros első áldozónak számít még e zenei terepen, tehetsége fölényesen megalapozza helyét a dallamos magasugrás élmezőnyében.

Ígéretes terepen kapirgált hát a Reaper Entertainment kiadó, amikor helyesen tippmixelt a banda adoptálásával kapcsolatban, majd 2024. április 26-án megmutatták nekünk e társulás erejét a The Power képében.

Lehet ennél szebbet vagy jobbat?

Mert ez, véleményem szerint, műfajában közel tökéletesnek tűnik.

Hibátlanul hegesztett epic-bukócsöves dalokkal.

Béres plus drops.