Mióta Dennis Villeneuve gondozásában végre nem csak művészi, hanem rajongói szinten is elfogadhatóvá formálódott a Dűne vizuális univerzuma, az Arrakis pályája immár nem csak a Menaris és az Extarsis hatására nyúlik meg Frank Herbert legnagyobb örömére. Az Arrakis körül keringő holdak egyike a Muad-dib arcát mutatja, a másik viszont egy ökölbe szorított emberi kézre emlékeztet.
Na, az a kéz lett számomra a 2018-ban alapított montreali székhelyű banda jelképe, melynek ars poeticája a Dűne univerzumára épül, zenéjüket pedig a mutatósan hangzó Melange és Cinematographic Sci-Fi Rock elnevezéssel illették.
Bemutatkozó nagylemezük 2022-ben jelent meg, amely a Shai-Huludra keresztelt intro és outro nyergében vezet be a fűszerkereskedelem doom/stoner rock világába (a homokférgeket nevezik így az arrakisi nyelvjárásban).
Erről az albumról kiragadva, a Temple Of The Desert élő felvételén látható felettébb megnyerő zenekari kiállásra (rőzsék mindenütt!) bizony, még a Bene Gesserit boszorkányai is elismerően csettintenének:
A 2024 júniusában érkező második eresztésre az ütős posztján történt csak változás, ami nem billentette félre a kiszemelt zenei és eszmei tematika követését, mondhatni, koherens folytatást kaptunk ismételten megkapó borítógrafikába csomagolva. Amúgy ez utóbbi volt a belépőm a zenekar világába, efajta enter sokak számára nyitott már portált a fémzene határtalan univerzumába.
Az albumokat egymást követően hallgatva, nem telt el sok idő, hogy szemeim hamarosan kék ibad színbe forduljanak, ajkaim pedig a saphotól kezdjenek vörösleni a jólesően elborult menetelésben.
Alább a Scattering jól illusztrálja az általuk képviselt zeneiség húzóerejét, avagy a lekapcsolt szuszpenzorok nélküli nehézkedést.
Mindkét kötet egyben (30:04 és 33:23) alig lépi túl az egy órát. A zene súlyát és kompaktságát tekintve, számomra ez még pont az a középarányos mérték, ami nem válik a produkció kárára az unaloműzés oltárán.
Semmi sincs túlnyújtva tízperces eposzok szintjére, a dalok hossza minden esetben rövidebb egy kifejlett homokféreg méreténél, ami viszont a dalok súlyára egyáltalán nem vonatkoztatható.
Ha felszállsz az Artraides Royal Ornithopter fedélzetére, nem kell tartanod érdemi sebességingadozástól, többnyire középtempóban fogsz haladni, miközben a Black Sabbath és a Mastodon adja fűszerfogyasztásod addiktív vízióit.
Az ének hörgésmentesen tiszta, akár a víz, melyből oly kevés van a bolygón, hogy magadra öltöd a cirkoruhádat is, hogy újra és újra leszűrd és átereszd magadba a ritmusszekció által pulzáló groove-okat.
Egyszóval, valami készül az Arrakison, lehet ez akár egy forradalom is a következő III. kötetben, ha fiainak sikerül megtartani és további fejlődésre bírni a Holtzman-generátorral biztosított testformát lekövető erőteret.
Addig is alámerülök fűszergőzzel telített tartályomba, hátha egy rövid időre a jövőbe nézhetek.
Az Arrakisnak mágneses tere van és feltehető, ha kölcsönhatásba lép a napszéllel, még pontosabb irányba állíthatja muzikális iránytűmet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.