- Guck mal, Iren, az ott nem a Kata Tónija? 

- Ugyan már, Angyalom! Az a diagnózisod, amit az orvosod állapított meg 1996-ban – nyugtatta meg cinkosan cimboráját Jonas, de közben azért elmosolyodott több évtizedes beidegzéseiken, ahogy feszt csak gúnynevükön ugratták egymást találkozásaik során.

- Mé’? Ki az orvasom? – kérdezte emelt hangon Mikael, elhajítva egy félig teli söröspalackot a falra szerelt embernagyságú tükör irányába, majd a hangos üvegcsörömpölés közepette, imitált dühét magasabb fokozatra kapcsolva, megragadta és földhöz vágta lestrapált gamerszékét is.

- Hát! Jahve Elohim már biztosan nem! – nyerített fel hosszasan Jonas e rögtönzött színpadi jelenet katatón izgalmi tünetein.

- Ah, cimbi, mekkorát zúztunk a Brave Murder-en Blakkheimmel. Ha Te akkor bevállalod az éneket… aztán mégis jó, hogy így alakult – csendesedett bele Mikael. - Bárcsak én is hamarabb hagytam volna el a francba a hörgő vokalizálást, bár így utólag bevallom, annyira azért nem bántam.

- Hagyd el már magad, barátom! Nekem meg a fanok ott sírnak-rínak a koncertek után, hogy legalább a Brave-t, vagy a Murder-t legyünk szívesek eljátszani – pattintott fel találomra két doboz Guinness-t Jonas. - Tényleg, a Black Rose Immortal-t toljátok még a Morningrise-ról? Az a track van vagy 20 perc körül, ember – csóválta meg a fejét vigyorogva.

A családi ház alatti ministúdió/gumiszoba kombóvá átalakított pincehelyiségben Jonas Renkse és Mikael Akerfeldt még hosszasan merengtek az elmúlt esztendők viszontagságain, mikor Mikael hirtelen ötlettől való buzgóságában lekapta a polcról a Sky Void Of Stars bakelitet, melytől Jonas mély meghatódottságában szinte azonnal katatón mozdulatlanságba dermedt. Alig akarta elhinni, amit lát:

- Bizony, bizony, követem ám, mit ügyeskedtek itt össze nélkülem! –mosolygott barátságosan Mikael.

- Na, és? Szerinted, milyen lett?

- Megmondom őszintén, van több olyan lemezetek, melyeket sokat pörgettem az évek során, és azok a dalok itt ülnek a fülemben a mai napig. Ilyen a Night Is The New Day teljes anyaga, stílszerűen, az nálam az evidence based. Te, jó ég, ahogy az Inheritance-t elkezditek – húzta fel ingujját Mikael. - Nézd a karom, tiszta libabőr! Sosem tudnám megunni azt a csellóhangot a közepén. Varázslat, na! Ezen az újon pedig ismét találtam magamnak ilyen kedvenceket.

- Nem mondod? – kérdezte rutinszerűen, még mindig barátja iménti őszinte megnyilvánulását jólesően konstatálva Jonas.

- De, már mondom is! A Colossal Shade-t konkrétan nekem írtátok, és van még pár ilyen, például, a Birds, de a Sclera is nagyon bejön. Ha meg ránézek közben a bakelit borítójára, nyomban kedvem támad megnézni a The Last Of Us valamelyik epizódját. Nagyon adja a látvány! Mintha felettem köröznének azok a madarak. 

- Ha már a HBO-t említed, hogy a francba kerültél a Netflixre? – méltatlankodott Jonas. - A Clark-hoz pont neked kellett írnod filmzenét, ugye, ki másnak? – feszítette tovább a húrt. - Hej, fogsz te még meglepetést szerezni, cimbora! – majd a lejárt vinyl oldalcseréjét követően, a kanapén hátradőlve, nyilván a Guinness szomnolens hatásának is betudhatóan, behunyt szemmel és fokozódó szuszogással hallgatták tovább a limitált green marbled formátumú dupla bakelit C oldalának dalait.