Még hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba! A Rotting Christ bő évtizede elindított panelprogramja nemzetközi sikertörténetnek számít, hiába is folytatnánk propagandahadjáratot ennek ellenkezőjének bizonyítására. Még ezren sem lennénk képesek levetkőztetni egy meztelen embert!

Amikor Platon Szokratészt idézte, miszerint a demokrácia valójában a csőcselék uralma, illik feleszmélnünk tévhitünkből, hogy a katolikus egyház előtt ne tudtak volna az autokráciák és birodalmak lényegi mibenlétéről, s hogy nem csak a sok szó, hanem a túl sok vélemény is szegénységet szült a humanizmus olimposzi szűznemzésében.

Hogy volt e új a Nap alatt a Krisztust megelőző korszakokban?

Talán minden azóta eltűnt vagy fennmaradt nemzet másképpen interpretálná a pogány múlt dicsőségét az idő romantikára előszeretettel hajlamosító tulajdonságaival torzítva az összképet.

Nekünk, magyaroknak van egy Hamvas Bélánk, akit hitelesnek tekinthetünk e témakörben, érdemes őt követni a múltba az emberiség dehumanizált jelenéből való menekülésünk közben, útmutatásként a Scientia Sacra mesterművét a puttonyunkba rejtve.

S ha már a párizsi olimpia küszöbén állunk, kezdhetnénk azzal, hogy Theodosius római császár 394-ben tiltotta be véglegesen az olimpiai játékokat, az olimposzi isteneket végleges száműzetésre ítélve. Az 5. századra pedig az Akropoliszt is sikerült keresztény szentéllyé „varázstalanítani". A görög nyelvű területeken amúgy hatékonyabbnak bizonyult a keresztény hittérítés, mint a latin nyelvűeken, mivel az apostolok és utódaik is görög nyelven terjeszthették eszméiket.

No, de miért kárhoztatnánk keresztény őseinket a metamorfózis lehetőségének kiaknázásáért, ha eleve a görög istenek is számos alkalommal éltek eme tehetségükkel. Soroljam, Zeusz hányféle módon és formán hódolt a szerelmi csábításnak, csakhogy újabb trófeákkal gazdagodjon gyűjteménye?

Helyettük megkaptuk a testi alakváltás alternatívájaként a lelkit, melyet a zsidó-keresztény hitvilág lett volna hivatott képviselni az egyetlen Isten jelenlétében. Ja, hogy a feltámadás azért egy emberöltő során ne tűnjön lehetségesnek? Gondoskodtak is róla katolikus pápáink, módszeresen üldözve és irtva a katharokat és bogumilokat gnosztikus tudásukért.

De idézhetnénk Sadhgurut is, akinek legendás előadásában a makedón Nagy Sándor egyetlen épelméjű húzásaként az indiai hadjárata során felmerült indítékát nevezte meg, amikor is a halhatatlanság felé vezető útról egy indiai gurut szeretett volna kifaggatni. Tanulságos végignézni!

Szóval, nem vitatom el Sakistól és Themistől, hogy a hellén pogányság tematikájának nagyszerűsége mellett foglaljanak állást. Aki ismeri a RC eddigi munkásságát, az bármelyik albumukra bátran vonatkoztathatja e törekvésüket. A friss album esetében a történelmi múlt hangsúlyosabb szerepet kap, ami kronológiai minőségben is konzekvensebb kontextust nyújt az autentikus hagyományőrzéshez.

Magam az Aealoval még nem tudván mit kezdeni, a 2013-ban kiadott kódexek alapján váltam feltétlen hívővé. A kerengő udvarán módszeresen újrahasznosított ifjúsági énekeket zsolozsmázva ki tudja hányadszor futottuk már le ugyanazon köröket jól ismert mintázattal, ugyanakkor nem feledve, hogy a hit eme esetünkben szentesít bármilyen eszközt... khmm... hangszert.

Minden új albumuk egy jól időzített penitencia eddig elkövetett bűneinkért, melyek alapja a progresszivitás hajszolása a konzervatív hagyomány ápolásának oltárán. A kevesebb néha több alapján megkomponált dalszerkezetek minimalizmusa kitűnően szolgálja lelki monostorunk fenntartható gazdálkodását.

Az utóbbi 15 év Rotting kiadványait exhumálva nem érhet bennünket históriás hiányérzet e friss megjelenést követően sem. Legyen szó narratív kántálásról, transzcendens rituálékról, szentségelő vagy patás liturgiákról, más népek nyelvén való megszólalásról. Orientális Azahriah-t is sugallhatnék, valahogy ily módon gyúrni egybe ősi rituális múltunkat egységes zenei vibeóceánná.

S bár a szakralitás, mint feeling zeneileg visszahozható rövid szeánszok erejéig, azonban digitális detox nélkül aligha vagyunk ma már képesek felidézni az ókori ember életvitelét és visszaadni benne a természettel való együttélését. Az erre való törekvést pótolja vagy legalábbis low budget üzemmódban erősíti némileg a dalokhoz kiadott videók látványvilága, legyen az apa a fiával fakardozós-párbajozós jelenetei a Like Father, Like Son esetében, vagy csuhások megfejthetetlen kódorgása a gigászi méretű héroszok szoboregyüttese között a Pix Lax Dax esetében. Még a manowari együgyűség szintjén megfogalmazott  szövegvilág sem rettenthet el minket a hangulati és érzelmi becsatornázódástól.

A teljes album egy történelmi filmzenét sejtet önmagában, melyhez költségvetés híján még nem készült el a kurzusfilm. Minimális szókészlettel operál, mert a zenei aláfestés önmagában elmond mindent, mit agykamráink katakombáiból előhívhatnánk.

Ebből a szempontból nagymestereknek tekintem a görög testvérpárt, mert konstans minőségben szállítják szakrális szuvenírutánpótlásunkat, gyakran önmagukból merítve, mesterien összeillesztve a gerincvelői megérzéseinkből kibontakozó libabőrös áhitatot.

Pretty World, Pretty Dies

Is this Triumph or is it Lie?

Jó kérdés és van is diszkrét bája e kijelentésnek, attól függetlenül, hogy korrumpálódott békegalambként vagy kilóra megvett háborúpártiként hallgatod e kiváló album üvegzsebprogramját. A keresztény egyház egykori pártszakadásának idejében ennél meggyőzőbb propagandaalbumot nem tudott volna elképzelni egy korabeli pátriárka sem, ebben biztos vagyok.

Évek óta kitartóan hallgatom Tolisékat, és bizony, nem egyszer megfordult már bennem, hogy kiállnék vallásomból csatlakozni az ortodox felekezethez, Cirill és Metód nyomdokaiba szegődve.

Orphaned Land, Therion, Melechesh...

Szűk tábor tagja a Rotting Christ orientalista beidegzésének köszönhetően.

2024 zsoltárainak hangoskönyvét lapozod fel, ha magadra ereszted a Pro Xristou 5G-s és 4K-s háttérsugárzását.

Lelked legyen rajta, ha leégne a pajta!