Ugyan mi jutna eszetekbe elsőként az alig több mint 3 millió lakosú Walesről? Mármint a Gareth Bale vezetésével az EB-n és VB-n is tisztességgel helytálló fociválogatott részvételén kívül?

Netán Arany János? Edward király? Oké… No, de hogy kerül a képbe a dél-walesi King Kraken?

Nézzük, mit írhatott erről az elismerten leggazdagabb szókinccsel rendelkező költőóriásunk a Walesi bárdokban:

„…Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb, ősz bárd emelkedik…

…Itt van, király, ki tetteidet, elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög, amint húrjába csap…”

Ezek alapján fel merem vállalni, hogy Arany János és Radics Béla nagy valószínűséggel együtt szerkesztik közös blogzinejüket odafenn, mondjuk „South of Heaven” néven, közben egy pohár Irsai Olivért kortyolgatnak, míg rendelésük elkészül, ami lehetne éppen grillezett tintahal Paranoid módra, petrezselymes basmati rizzsel, Black Stone Cherry mártással. A vacsora után pedig osztanak-szoroznak, majd megállapodnak az e havi hangpróba győztesében.

A 2018-ban alakult King Kraken egy évre rá hozta ki első azonos című EP-jét magánkiadásban, illetve a Freak c. daluk a Hard Rock Hell rádió legtöbbet játszott dalává avanzsált 2019-ben. Ez utóbbi ki tudná mekkora érdem, hiszen fogalmam sincs, hogy hányan hallgatnak ilyenfajta rádióadót manapság odaát, hát még mifelénk.

A bemutatkozó album 2023 január 23-án jelent meg független kiadásban, és a titokzatos MCLXXX „kóddal” látták el, 10 dalt vonultatva fel kb. 47 percben. A produceri teendőket Romesh Dodangoda (Motörhead, Inglorious) vállalta magára, és a vastagon disznózsírral megkent hangzás gyalulja is az agyat tisztességgel.

A viszonylag visszafogott, de kellemesen duruzsoló Devil’s Night felvezetése után tövig nyúlunk bele egy lódarázsfészek kellős közepébe. Mark Donoghue, a Clutch-ból ismert Nail Fallonra emlékeztető hangmodorban, egy trollóriásnyi mozdulatlan húshegyként rekeszti a Bastard Liar-t, az album egyik csúcspontját. Adam Healey virtuóz gitárjátéka sokat dob a teljes album összhatásán, de a groove-val bevont ritmusszekció is annyi riffet hordott itt össze, amennyit mi sosem tudtunk az iskolai vasgyűjtésen.

Ahogy haladunk előre, összeáll egy egyedi Mastodon, Clutch és Cave In keverék, és nem ritkán Panteráig berágva adagolják a folyékony ólmot a fülünkbe, melyben van azért némi bluesos ötvözet is. Korrózióálló nehézfém ez, és a vele való mérgezést csak fokozza, hogy nem ürül ki a szervezetből, hanem kumulálódik. Így változunk át ólomkatonává az album végére a sludge/stoner rockzene e csípőből kirázott, üveggyapottal kibélelt diorámájában…

Derék, megtermett marconák ezek a walesi bárdok itt mind, elég csak ősemberként rápattintani a belinkelt Green Terror videójára, s máris megcsodálhatjátok, ahogy egy edzőteremben pankrátoredzés közben, a ring melletti külön szorítóban Mark echte skót szoknyában (kilt) és övéhez csatolt erszénytáskával (bőr sporran) lazán adagolja haverjaival a mocskos, zsigeri rock ’n’ rollt.

Ami a dalszövegeket illeti, azok „mondanivalója” :-) a horror és sci-fi filmekből merít. Például, a Haddonfield 78 klipjében nem kevés szarkasztikus éllel jelenik meg egy sejthetően helyi rém, amolyan imitált Jason-klónként a „Péntek 13”-ból, hogy sorozatgyilkosokra hajazó módon elragadja áldozatát. Mosoly nélkül alig lehet bírni, na!

Bemutatkozásnak ez így igen meggyőző, stílszerűen, Krákenként magával ragadó és mélybehúzó, akárcsak az ízlésesen megtervezett, de mégis figyelemfelkeltő lemezborító.

Ennél többet mit mondhatnék?

Ilyen kiállású fazonoktól azt kaptam, amit vártam, így marad a széles vigyor és play gomb, amit most semmikép se kíméljetek!

További infók a blog Facebook oldalán: Silentium est aureum