A 2020-ban alapított mexikói Personal Records feltörekvő death, black, doom és heavy metal bandák karrierjét egyengeti. Tette ezt eddig tudtom nélkül. Így történhetett meg, hogy a kanapén elnyúlva, érdemi elvárások nélkül vetettem bele magam az általuk futtatott finn bagázs júliusban debütált albumába, hogy aztán a nachos után nyúló bal kezem mozdulatlanná dermedjen a Salsa Dip mártogatós tálka és megereszkedett állkapcsom felé vezető út féltávján.

Ne túlozzak már, futhat át az olvasó fejében, hiszen mi új is történhetne a Skandináv-félsziget évtizedek óta Massive Killing Capacity üzemmódban duruzsoló halálgyárában.

S habár nem harsantak fel az eredetiségvizsgálaton kiugrást jelző vészhelyzeti szirénák, valami egészen reaktív, fagykörüli hőmérsékleten robbanó elegy fúzionált repeszes töltetté a szénné kormolódott kazánházban, végzetes hólavinát provokálva a szomszédos hegyláncokon.

A levegőben szálló pernye szénizotópos kormeghatározása alapján 2015-ig kell fellapoznunk a krónikákat, amikor is az extrém black metalos Angelscourge kiadta máig egyetlen Seraph Impaler címen pusztító albumát, melynek hamvain 2019-ben megalakult a Bloodcross elnevezésű egyesület. Joona Saarela dobos és Aleksi Pahlama gitáros vokalista alkotta mag mellé Miska Saarela gitáros érkezett az eddig album nélküli Vaxinator kötelékéből, a basszushúrok kezelése pedig Topi Lindqvist reszortja lett.

2021-ben annak rendje és módja szerint megérkezett a legelső Abyssal Blood  című demó, melyről nem került át zenei anyag az idén megjelent debütre. E három dalt a YouTuberól meghallgatva extrémebb prototype verzióját hallhatjuk annak a komplex megközelítésnek, ami a finnek jelenlegi hozzáállását jellemzi.

E korai zsengéken talán a Children Of Bodom hatását emelném ki elsőszámú viszonyítási pontként. A vokál itt még zabolátlanul death metalba hajlóan öblös, visszhangosan áporodott retro feelinget áraszt magából.

2024-ben érkezett el az ideje, hogy bevonuljanak Tomi Uusitupa tulajdonolta Oxroad Stúdióba, ahol az amúgy Battledragon-vokalista hozzáértő felügyeletével egy egészen arányos és korszerű megszólalással bíró albumot terítettek a lábunk elé.

A demo óta eltelt három esztendő hallható is a produkció letisztultságát illetően. Az addigi pőrébb megközelítés ugrásszerű fejlődést mutat az extrém black/death hangrobbanás hatásait finomító további thrash/speed és heavy/power elemek vegyítésével.

A szintetizátorok tudatos megkerülésével a technikás, de nem öncélú dalszerkezetek és a virtuóz szólómunka hozta létre azt a különleges atmoszférát, ami általában a skandinávokat oly egyedülállóvá tette korábban és teszi azt ismételten jogos alapelvárásaink szintjén. A nagy elődökből elég csak megemlítenem a Dissection vagy a Necrophobic blackened fátyolborítását, a hagyományosabb vonalról az Iron Maiden és a Grave Digger heavy/power alapú grandiozitását.

A Warbeasts klasszikus heavy metalos indítása, majd a ritmusszekció változatos tempón való tuningolása ízesen kiművelt szólómunkával kerül díszítésre, de a miheztartás végett Aleksi metszően károgó hörgése Mille Petrozza hangszínét idézi a Pleasure/Terrible/Extreme korszakból, ami egyben egy áramvonalasan mozgó, szelidíthetetlen erejű bestiaként veti ránk magát és hurcol el bennünket sötét barlangja felé.

S ha már thrash felütés, a teutonokat nem hagyhatjuk ki a zsigeri hatások utáni kutakodásból, hiszen a korai Kreator szögesen daráló és a Destruction fifikásabb megközelítése folytonos kísértetjárásra indul a dalok menetelése közben. Szédületes kezdés!

A Nemesis Reborn nyaktörő vágtában folytatja a tremoló pengetős, ikergitáros dallamok hagyományőrzését, miközben az időnként korai Emperor-szerű örvénylésig fokozódva is precízen tartja az alattunk száguldó rénszarvasszán talpainak nyomvonalát. Persze, mindig kitisztul az ég a megnyugtatóan klasszikus harmóniák közbeiktatásával, miközben megpihenünk erdei kunyhónk tornácán forró teánkat szürcsölgetve. 

A Beyond Flesh egyértelműen egy himnikus tiszteletadás a Dissection totemoszlopa előtt, ami az album old school borítójáról is elmondható, annak minden apró részletét és tónusát beleértve. Egy mély meghajlás a tragikusan korán eltávozott Jon Nödtveidt emlékének tiszteletére.

A Pale Avenger kezdetben akár a Pleasure To Kill bónuszaként is meghatározható lehetne, megspékelve a Mille fejében csak jóval később felmerülő dallamosodás igényével. Itt már elő kell kapnunk a szekrényből shanz gallérunk és azt némi izomrelaxáns kombinálásával preventív célzattal ajánlottan felhelyezni.

Az album felénél kijelenthető, hogy az eddig letaglózó riffek minősége és töménysége igen előkelő helyre predesztinálja a bandát a kompromisszumoktól mentes hozzállást tekintve, de azért nem csak a vaskalapos extrém metalt hallgatók körében van esélyük a befutóra, főleg, ha belahallgatunk a képzeletbeli B-oldal felhozatalába.

Mert itt aztán Vasudvard még nagyobb ajtót nyit a heavy/power hatások térnyerésének.

A Gravebound középtempós lüktetése finomra hangoltan egy klasszik heavy metal nóta csontvázát rejti egy bombatölcsér tömegsírjában, mondjuk Hammerfall dögcédulával a nyakában.

A Devil Speed ördögtempója is a 80-as évek hangulatában indít a NWOBHM emlékalbumait fellapozva, kellemes bólogatásra ítéli agyunkat, a gitárszóló fémesen csillogó ötvösmunkáját elégedett Joker mosollyal nyugtázva.

A Howling Spirits nyitánya minimum a Running Wild klasszikus Death or Glory albumára kacsint, a folytatásba a tomboló twister fekete tölcsére ismét magába szippant, hogy végül neoklasszicista motívumaival a vállunk után nyúlva regurgitálja lelkünket a démonok világából.

Így telik el 38 perc hét tételben, üresjáratok nélküli metrómenetrend szerint érkezünk meg a végállomásra. 

Rendkívül erős bemutatkozás ez a finnektől a maga stílusában és egyben határozott VIP belépő zenei hőseik öltözői folyosóira, ahhol azért még illik kopogtatniuk az elit ligába való felvételhez, de tehetik ezt magukat büszkén kihúzva, teljes mellszélességgel.

Kiváncsi vagyok, hogy ehhez mely összetevők dominanciáját részesítik előnyben legközelebb, mert ez a fluid alkímia valódi arannyá változtatja az ólmot a Bloodcross boszorkánykonyhájában, és így kitűnő alaphelyzetből fordulhatnak rá a folytatásra.

Év végi toplistákra kívánkozó teljesítmény a debütalbumok tekintetében.