Aktuális albumunk domborzati térképre helyezéséhez az Óperencián túlra kell kalandoznunk. Tennessee állam felé repülünk, hogy felderítsük az ott pezsgő rockzenei élet számunkra említésre érdemes állomásait.

Nashville-be tartunk, az amerikai countryzene fővárosába, ahol a 18-szoros Grammy-díjas Johnny Cash, a country feketeruhás királya lakott, aki 1994-ben a világ egyik legbefolyásosabb producere, Rick Rubin megkeresésére szerződött le ahhoz az American Recordingshoz, mely a Slayer öt albumáról is gondoskodott.

A városi Broadwayt szinte éjjel-nappal zajló koncertek stíluskavalkádja népesíti be, és a Music City honky-tonk kerületének egyik élőzenés tematikájú bárjában Coors Light-ot iszunk, és sült sushit eszünk, hogy magunkhoz térjünk az élményekből, míg odakint a déli harangszó helyett is klasszikussá érett dalok sorjáznak.

Itt találtak otthonra és kerülnek gyártásra a Gibson legendás Les Pauljai, melyeken többek között a Metallica frontembere, James Hetfield is játszik.

Rocktörténeti érdekesség a svéd gitárikon, Yngwie Malmsteen Egyesült Államokba költözése a 80-as évek kezdetén, mert elsőként a Ron Keel által alapított és egyetlen közös albumot kiadott nashville-i Steeler tagja lett, hogy aztán 1983-ban szétröppenve, kiki a maga útját járja tovább.

A kultikus helyi technical thrash csapat, az Intruder öt éves aktív tevékenysége is ide köthető, az 1989-ben kiadott „A Higher Form of Killing” című LP-jük bizonyítja, hogy milyen színvonalon fortyogott a nem könnyenilló-tartalommal bíró magma e vidék undergroundjában is.

Még a gyakorlott death metal fanoknak sem feltétlen mondhat sokat a 2014-ben helyben alapított The Artesian Era lemezkiadó, melynek portfólióját böngészve nem találtam számomra ismerős kiadványt, inkább csak az Inferi neve rémlett egy ismertető kapcsán, de persze, ez maradjon az én szégyenem. A helyzet viszont tegnaptól annyiban módosult, hogy 2023 március 10-én a Demon Kingtől holdvilágot látott az idei év első negyedének fölényesen legmeggyőzőbb technical death/black EP albuma „Vesania” címmel.

Pedig már a 2019-ben kiadott „The Final Tyranny” mini EP 18 perces kíméletlen pusztítása is jelzésértékűnek hatott a meteorológiai állomások felé, hogy munkatársaik narancssárga fokozatú riasztást léptessenek érvénybe, de a frissen kiadott szerzemények egyértelműen vörös fokozatúra emelték egy lehetséges természeti katasztrófa bekövetkeztének kockázatát.

Ez egyben a két kiadvány közti különbséget is jelzi, ugyanis a „…Tyranny”  technikailag hibátlan, de brusztolós összképével szemben a „Vesania” mind dalszerzés, mind változatosság tekintetében lényeges fejlődést mutat, és ehhez az elsőrangú hangmérnöki munkálatok is hozzájárultak. Az album arányosan telten és erőteljesen szól, ami kiemeli azt a középmezőnyből.

A Démonkirály esete sem különbözik a kimagasló tech death előadások örökérvényű szabályától: bizony, ide is kell egy krónikus „kötőszöveti lazasággal” áldott ütős, aki kellő minőségi blast beatet és szétütést biztosít a megfelelő fordulatszámhoz. Ezúttal a 34 éves Chason Westmoreland (apja ismert jazz és funk basszusgitáros) ült a dobok mögé, aki az előző mini EP-t felütő, a Vital Remainsből ismert Jack Blackburnt váltotta, kitől nem feltétlen technikai, sokkal inkább „érzelmi” intelligenciában különbözik, mondhatnám, élettel telibb a játéka. Chason korábban felvett már két albumot a Burning the Masses kötelékében, majd az Equipoise-al 2019-ben a „Demiurgus”-t, 2021-ben pedig a Cambionnal a „Conflagrate the Celestial Refugium”-ot gazdagította tudásával.  

Ami a stílust illeti, képzeljétek el, ahogy a zabolátlan Morbid Angel az "őrület oltáráról" alábukik a nyugtalan black metal Fekete-tengerébe, ahol halhatatlanságba merül a korai Immortal nyaktörő hullámaiban, és átitatódik az Old Man’s Child dallamos magasztosságában.

A basszusgitár posztját szintén a helyi Inferi szolgálta ki Malcolm Pugh személyében, aki Dominic Toretto módjára kétezer lóerős black Chargerével „halálos iramban” nyeri meg egymás után a basszusfutamokat, nem kevés rutinját és tapasztalatát hozzácsapva az orkán erejű szélviharhoz, míg Matt Brown az Enfold Darkness-ből gitármunkája okán extra ligában játszik irányító középpályást, megtetézve szerepkörét extrém vokáljával, „könnyedén” lefedve egy kiéhezett varjúsereg károgásának csaknem teljes regiszterét.

Számomra kifejezetten szimpatikus, ahogy évről-évre fokozatosan épül e vállalkozás „karrierje”, tudatosan nem sütve el a puskaport holmi összecsapott, sebtében kitolt nagylemezzel. Összesen öt dal formálódik ki e látványos borítóval megáldott album 27 percében, ami ennél a sebességhatárnál éppen megfelelőnek tűnik. A tempó az első két dalt követően enged némi lélegzethez jutni, ahol a belassulásoknak köszönhetően emészthetőbbé válik a dalokba sűrített töménység, ami egyben a fejlődés lehetőségének irányát is mutatja.

Összességében, azért a „lassan járj, tovább érsz” bölcsessége itt önmaga paradoxonát és az elménket is bontogatja ám rendesen. Ha Chasont megkérdeznénk a dobok mögött, úgy hiszem, valami hasonlót mondana egy halvány félmosoly kíséretében:

- Inkább járj gyorsan és közelebb jutsz, de nem biztos, hogy hamarabb megérkezel!

További infók a blog Facebook oldalán: Silentium est aureum