A technicolor eljárással készült Tom és Jerry filmvígjáték sorozatból William Hanna és Joseph Barbera összesen 114 epizódot írt és rendezett az MGM stúdió animációs részlegénél. 1957-ben a stúdió azzal az indokkal zárta be ezen részlegét, hogy az ismétlések ugyanannyi jövedelmet hoznak, mint az újonnan készítettek.

A mi Kerrynk azonban úgy tűnik nem fogadta el e hasonszőrű szolgálati nyugdíjazást, miután Tom papa csapágyasra üvöltözte magát a koncerteken a Slayer elnevezésű egyesületben, de még időben, köznevetség esélyét kizárva tették le a lantot.

A Mandatory Suicide elkerülhetetlen volt, melyet jó döntésnek tartok néhány év távlatából is. A Metal Blade kiadó újrakiadásait elnézve pedig biztos vagyok benne, hogy azok a jogdíjak még most is fialnak annyi gempát, mintha mind a mai napig öntenék ránk a burn-out inspirálta albumok sokaságát.

Mint például jelen ismertetőnk tárgyát, mely az Ellenség a kapuknál című klasszikus háborús film kezdő képkockáit juttatja eszembe a sztálingrádi hadszíntérről, amikor hősünk a kikötőben partra szállva máris a fronton találja magát, ahol minden második katona kap puskát, a szovjet komisszárok pedig hangosbemondón üvöltik hozzá az ukázokat:

Akinél puska van, az lő. Akinél nincs, az követi. Amikor a puskást lelövik, aki követi őt, felveszi a puskát és lő.

 - Kell egy puska! - fohászkodik roham közben mesterlövészünk, akiről szól ez a zseniális film Jude Law főszereplésével, Jean-Jacques Annaud rendezésében.

Na, valahogy így indult bevetésre Kerry is, - néhány tölténnyel, de puska nélkül - , aki az anyabandája által készített klasszikusokat felhasználva legyártott nekünk néhány B oldalas harsányan háborús röplapokhoz hasonlatos dalfüzért, hogy azt egy Stukával zuhanórepülésben szórja ránk, hátha hitelt érdemlően lazítjuk el szfinktereinket félelmünkben.

Az igazság az, hogy a Slayer történetét a Seasons in the Abyss zsenialitását követően már nem maguk a megmaradt őstagok írták tovább, hanem Dave Lombardo, aki feleségének első fiával való várandóssága okán vált ki a bandából, majd létrehozta a Grip Inc. cégérrel ellátott formációját, és a velük elkészített 4 albummal állva hagyták az új korszak általi követelményekkel elégtelenül küszködő Kerryéket. Nem hiába hívta vissza Jeff Hanneman még 2006-ban a Christ Illusion felvételeire, talán az egyetlen még elviselhető újkori cséplőgép AI-val írt Slayer albumra, melyen egyébként szintén Kerry témái vannak túlsúlyban.

Amúgy rémlik még emlékeitekben, hogy Gene Hoglan mester Dave padavanja volt a kezdetekben?

No, de mit is tett le a Havannában született dobos a szintén a Metal Blade által szponzorált és 1995-ben kiadott Power of Inner Strength-el, ezzel megkerülhetetlen mércét állítva King elvtárs felé?

Nos, hallgassátok csak meg, mit műveltek a Hostage To Heaven alatt, és tessék ehhez igazodni. Véleményem szerint a klasszikus Slayer utáni évtizedek legminőségibb produkcióját hallhatjuk itt:

Igaz, hogy az időközben 2006-ban elhunyt Gus Chambers a hardcore/punk vonalról érkezett, mégis jóval karakteresebb hangon közvetítette társadalomkritikáját, mint azt a jelenlegi vokalistától hallhatjuk. Mark ’Őzsuta’ Osegueda talán csak a Trophies Of The Tyrant során tér ki az előirányzott nyomvonalából, amikor is feltételezhető, hogy ennél többre lenne hivatott a produkció értékállóságát növelni.

Kerry jelenlegi próbálkozása inkább a könnyes megemlékezést improvizál, még ha erőlködése akár a Seasons egyenesági leszármazottjának is betudható lenne, vagy legalább annak logikus következményének. De attól, hogy Őzsuta Araya módján üvölti képünkbe képzelt dühét, még nem kell feltétlenül megbocsátónak lennünk a ’80-as években létrehozott örökség védelmében. Ahogy az album borítójáért sem (ez a Seasons-re is vonatkozik ám), a logóban lelógó fordított kereszt pedig nyilván elengedhetetlenül fontos szimbólum így a XXI. század negyedének határán.

Kétségtelen, hogy Phil Demmel szólómunkája mentőövet dob a produkció megmentésének irányába, elég csak a nyitó Where I Reign-re utalnom. Azt sem állíthatjuk, hogy Paul Bostaph ne vette volna fel a műszakot a gyártósoron, a Crucifixation ritmusváltásaiban még némi változatosságra is adódott lehetősége.

No, de értelme az egésznek?

Egyszóval, nem tudok lelkesedni egy újabb Reign-South-Seasons áthallásokkal tűzdelt karaktertömjén kamikaze bevetésért. Legközelebb mi lesz az alap? Az Undisputed Attitude?

A kreativitást tekintve, Kerry nem egy Waldemar Sorychta, nem mintha ez elvárás lenne, de legalább adna szabadkezet a mellette fel- és kiálló zenésztársainak valami egyedi formatervezésű produkció létrejöttéhez, különben Jeff Hanneman halála marad a Slayer-hagyaték Trianonja.

Nagy kérés lenne ez, Jerry?