Szokásos hétköznapi virtuális lemezbörze közben talált rám a dán I’ll Be Damned múlt év novemberi albuma, és ha már szemem elé került, be is szippantott rendesen. Mint kiderült, a mélyből kibontakozó lángcsóvában a társadalmi feszültséget ábrázoló jelenet a dalok mondanivalójában is visszaköszön, a politika, vallás és média meghasonulásai elé állítva görbe tükröt.

Nem voltam felkészülve, így hát váratlanul ért az erő, mely az edzőteremből érkezett egy légvételt megakasztó gyomros képében, amolyan testépítő célzattal, amikor feltekert hangerőn a bandába nemrég igazolt vokalista, a debütáló Mark Damgaard elementáris dühvel üvölti az arcomba: „Fuck You Money”. Letaglózó élmény, és mindehhez a szintén friss powerbank, Anders Gyldenohr (ex- Hatesphere) dobos vezetésével olyan földrengésálló betonozást pakolnak alánk a ritmusszekció tagjai, hogy első hallásra mozdulatlanná dermedtem ennek zsigereimre gyakorolt hatásától.

A „Run Me Over” folytatja a rifforientált heavy metal kampányt, melyről nekem a Stone Sour ugrott be elsőként, miközben teret nyernek a Clutch/Down féle belassulások is stoner, hard rockos besugárzással, majd a „Hell Come” beúsztatja a southernes, bluesos őshüllőket is.

Ilyen elegyben vetik be továbbra is vetőmaggal a B-side barázdáit, ami összességében inkább elbizonytalanít abban, hogy mivel is kezdtük az ismerkedést: a további koncentráltabb dalok hiányának mennyisége egyenesen arányos az egyéb stílusjegyek befolyásának mértékével. Az első két trackben hallható lecsupaszított, direktebb, arcba mászó üzenetek a folytatásban oldószerrel keverednek, s már csak a „Through The Walls” erejéig kapjuk vissza eredeti töménységében. Az albumot záró „Forever, Right” pedig már szinte átesik a ló másik oldalára, szétfolyva a maga 8 perc fölötti megfogalmazásában. Szerintem, kihagyott dramaturgiai ziccer a hallgatót így elengedni, mondaná nekünk Paul Bailoff odafentről, és hát nem éppen egy „Strike of the Beast”-el érkezünk a végére.

A kezdetekhez visszatérve, a 2017-es bemutatkozó, szerzői kiadásban megjelent album amolyan „a létünkhöz bizonyíték” mottóval szőtt, olvasáshoz való háttérszőnyeg, a jó átlagos szintet hozta, azonban hallatán nem kaptam fel tekintetem a displaytől.

A 2018-ban megjelent „Road To Disorder”-t viszont a „Volbeat óta legnagyobb szenzációként” vezette fel a management, és ide már ténylegesen megérkeztek a banda védjegyévé izmosodott dalok, mint a „Pigburner”, „Flag Follows The Money” vagy „A Hanging Job”, s a lemez összképét értékelve egyfajta „vidáman” punkosított Black Sabbathként jellemezném a végeredményt. Amúgy a humor sem áll távol ebben a vegyületben, elég csak a lemeznyitó klipjét megnéznetek, „Stephen Hawking Talking”-ot (mekkora cím már ez!), melyben az elhunyt lángelme előtt rótták le sajátos tiszteletüket, nem éppen Modern Talkingra jellemző megközelítéssel.

Az ismertető tárgyát képező „Culture”-re viszont kifejezetten revitalizáló hatással bírhatott Tue Madsen ténykedése az Antfarm Stúdióban (Artillery, At The Gates, Meshuggah), aki, érzésem szerint, igyekezett kerekebb megfogalmazásra bírni a srácokat, moderálva punkosan lázadó hozzáállásukat.

Felemás érzéseim vannak hát e produkcióval kapcsolatban. Elbírtam volna több ösztönös arculcsapást a dánoktól, mert jól áll nekik, az erős kezdés is ezt sugallta, de így az album önarcképét sokkal inkább a remekbeszabott borító képviseli, mintsem a zenei tartalom homogenitása.

Házon belülről hozok példát, amikor eszembe jut a honfitárs Volbeat, mely első két albumának megjelenésekor már a klasszikusok szintjére emelkedett önálló, jól megkülönböztethető lelkületével. Az I’ll Be Damned viszont már harmadszorra veselkedett neki a gátnak.

Azt gondolom, a következő kiadvány lehet náluk a vízválasztó, és el kell dőljön, rejlik-e még elegendő kraft ebben a társaságban. Mindenesetre, a potenciál meg van bennük.