- Mi lehet a legkisebb közös nevezője, ha aktuális csapatunk nevéhez hozzáadjuk a Manowar etimológiai jelentését? - teszi fel milliókat érő kérdését Vágó István felejthetetlen kvízműsorában.

- Netán a Triumph of Steel? – válaszolom ösztönös megérzésemtől vezetve, a tét nagyságától némileg elbizonytalanodva.

- Biztos benne? Megjelöljük? - kérdez vissza hamiskás, sunnyogó mosollyal, vörös szakállát ujjai közt dédelgetve.

- Jelöljük meg! - bólintok rá jobb ötlet híján, miközben a háttérben megszólal az időhúzó jellegű, feszültséget fokozó induló, melyből kínkeservvel bontakozik ki végre a győztes választ jelző fanfár.

- Gratulálok! Ön nyert! - fogunk kezet széles vigyorral, majd elégedetten dőlök hátra székemben, a konfetti ágyú pedig Manowar-logós pillangókat lövell az éterbe.

Így érkezünk meg újabb génkezelt termékbemutatónk díszpéldányához, melynek származási helyeként Görögország van feltüntetve.

Az athéni Triumpher egy korábbi formáció, a Saboter romjain alakult egy meglehetősen figyelemfelkeltő szabotázsakció keretében. Hogy mivel is telhet egy közönséges szabotőr átlagos napja? Nos, robbantások egy ellenséges vasúti szerelvény nyomvonalán, kollaboráció a szövetségesek hírszerzésével, meglepetésszerű diverzáns akciók, és ezek mind hősiesen epikus keretekbe foglalva.

Ezzel a céllal foghatott össze 2019-ben Antonis "Mars Triumph" Vailas énekes, basszusgitáros és dalszövegíró Christopher Tsakiroulos gitárossal, hogy megírják a maguk 21. századi hőskölteményét, ahogyan a 80-as, 90-es években a Manowar énekelte meg nekünk a dicső harcosok fennkölt büszkeségét. Vegyük azért figyelembe, hogy modern korban járunk, s már csak ezért is illik extrémebb hatásokat keverni a true epikus heavy metalhoz, a filozofikus ihletettségű dalszövegek terén pedig elég csak belenyúlni a hellén történelem és hősköltemények gyöngyszemeibe.

Nem hangzik rosszul a koncepció, és azt kell mondjam, a megvalósítás is parádésra sikeredett. Debüt album létére nyilván van hova fejlődni, de ha azon kapom magam, hogy többszöri meghallgatás után sincs kedvem fintorogni, akkor részemről jár a tisztelet az alkotásba beletett energiákért.

Kezdésként, a Journey kellemes akusztikus felvezetője után Eric Adams énekóra következik az Europa Victrix fokozatos, némileg folkos ízű építkezésével fűszerezve, a „The Thunderer”-rel pedig úgy csapnak a lovak közé, mint a Kings Of Metal idején a Wheels Of Steel, megkapjuk még a nagyívű kórussal vastagon díszített, szárnyaló refrént is. A címadó Storming The Walls sabbathosan cammogós epikus doomja sem tagadja meg Joey DeMaio-ék örökségét.

A továbbiakban is meggyőzően sűrűsödik egybe a Black Sabbath, Iron Maiden és Judas Priest hagyományok esszenciális gyurmája, megtámogatva Antonis görög Eric Adams-hasonmási, illetve Rob Halford-kaszkadőri hagyományőrző orgánumával, feldíszítve Christopher elsőrangú virgáival, és belecsempésznek némi black metalos felhangot is a változatosság jegyében, megemlítve itt a Bathory, Primordial hatását, például a Tomb izgatottságában.

Mindez megteremti azt az atmoszférát, mely epikussága révén a pozitív tartományba emeli a hangulati elemek alapját, vagyis a fekete fém nem visz minket a málnásba, hogy aztán vámpírvadász vagy inkvizítori jelmezekben bújjunk elő vállunkon dolmányos varjakkal, bár a cover artworköt tanulmányozva, nem a Manowar-korszak színes-szagos, kigyúrt izomzatú, de erotikától sem mentes képi világát kapjuk vissza. Szó, ami szó, elég sötét tónusban pompázik a látvány, előre vetítve, vagy éppen utólag megmagyarázva a zenei összhatást.

A dalok közt macsétával csapkodva azért lenne még mit faragni azok terjedelméből, a „Divus De Mortuus”-t azonnal küldeném is vissza a gyárba felülvizsgálatra, amúgy meg az 53 perc némileg sok az egyenletes színvonalhoz. 

A Power and Glory jegyében lendülnek hát a kezek magasba Athénban, még az Akropoliszt is megremegteti a Triumpher győztes bevonulása, miközben egy újabb üde színfolt kerül az epikus nehézfém történelmének töredezetten antik pergamenjére.