„Ha Athént nagynak látod, gondolj arra, hogy dicsőségét merész emberek vívták ki, olyan emberek, akik tudták, hogy mi a kötelességük." /Periklész/ Azt pedig az isteni Xerxész is tudta, hogy "a siker általában azokat jutalmazza, akik készek cselekedni, és nem azokat, akik minden apróságot mérlegelnek és aggályoskodnak." 

Ennek tudatában a görög utódok sem árulnak zsákbamacskát.

Másfél évvel a bemutatkozó Storming The Walls nyomában, az összetevők mennyiségi és minőségi arányait meghaladva, hőseink visszatértek a győztes csatamezőkre Mars Triumph parancsnoksága alatt, a No Remorse kiadó hadtápkiegészítő támogatásával.

Az ókori görög harcászat taktikai rendszerének sikere évszázadokig a nehézgyalogságra épült és a hopliták falanxba szervezésén alapult. A harcokban mindig e falanxok első sorára hárult a legnagyobb nyomás, míg a második sor közvetlen tartalékot képezett.

A későbbi átütő reformot a makedón falanxokban sikerült megvalósítani, melyekben különböző méretű, de a görögökénél hosszabb lándzsákkal szerelték fel őket, így azok első négy sora is aktívan bekapcsolódhatott a harcokba.

Ráadásul, a hátsó sorokban harcolókat könnyebb páncélzattal tették mozgékonyabbá, növelve taktikai lehetőségeiket. Kiegészülve a nehéz lovassággal, először a történelemben olyan összehangolt hadműveletekre biztosított lehetőséget, amellyel Nagy Sándor kétvállra fektette a legyőzhetetlennek hitt hatalmas Perzsa Birodalmat is.

Hasonló ütemben fejleszti apránként a maga hatékonyságát a Triumpher falanxa is. A fent említett hadászati reformokat ők is végrehajtották a produkció sikerének érdekében. A Storming The Walls nehézgyalogságát a Spirit Invictus lándzsáinak és nehézlovasságának megnövekedett harci ereje formálta át az epikus power metal dicsőséges lobogója alatt, Manowar-hímzéssel a bal felső sarkában.

A phalanx ezúttal egy tapasztalt harcossal, a Sacral Rage gitáros, Mario Ñ Peters játékával erősített, s ennek megfelelően az összhatás feszesebb és virtuózabb az eddigiekhez képest. Részemről külön említést érdemel  John “Maelstrom” Votsis fergeteges dobjátéka, ami a koncerteken is láthatóan izmos stabilitást nyújt harcostársainak az időnként pattanásig feszült mennydörgésben.

Az albumról kezdésként megállapítható, hogy a sorok közt rendet rakva, tömörítették annak falait, így lényegretörőbben, csaknem 40 perces támadásban gondolkodtak ezúttal, ami mindenképpen üdvözlendő döntésnek bizonyult.

A harsonák kissé visszafogottan, de lélekemelőn szólítanak csatába a bevezetőben, nyerítéssel, lovak patáinak dobogásával, ami kötelező körben hivatott felkészíteni pulzusszámunk növekedését, majd a manowari hagyományoknak megfelelően, a sorok között egymást vokálisan megkontrázó verzékkel, szárnyaló kórussal a felső szólamokban, s a végén Eric Adams féle ereszd el a hajam csatakiáltásokkal berobban az Arrival Of The Avanger.

Az Athena (1. chapter) kezdete a The Crown And The Ring templomi orgonáit idézi fel, majd galoppozva haladunk tovább, helyenként Bruce Dickinson szirénái is beköszönnek, sőt, a Blind Guardian kémeit is felsejleni vélem a háttérben. A refrén a hősies drámaiság virágszirmait tárja az ég felé, virtuóz gitárjátékkal ösztönözve az emelkedettséget, üstdobos/gongos végjátékkal kulminálva.

A Spirit Invictus a Running Wild és az Agent Steel elsöprő vágtáira hajaz lobogó sörényével. Tajtékos mániákussága az egész album gyöngyszeme, a végén a győztesek fohászát kísérve az égig.

Az Alexander mintha egy King Diamond tribute-nek készült volna diszkrét blackes beütéssel, többnyire kántálós verzékkel, talán, ezért is érzem, hogy az előzőekhez képest e dal dramaturgiáját érdemes lett volna még tovább gondolni.

Ellenpéldaként, számomra a Shores of Marathon a heroikus heavy metal korinthoszi oszlopa akantuszlevelek koszorújában, melyben intermezzóként narrálás egészíti ki a történetmesélést. Úgy tűnik, van még feljebb, akár hosszabb kibontásban is hallgattam volna még a dalt.

A Triumpher a Black Wind, Fire And Steel legendás monumentalitásának varázsköpenyébe burkolózik.

A zárótétel, a Hail Of The Thousand Storms fokozatosan építi önnön Parthenonját, közepes tempójából időnként felgyorsulva, kórusaival és aranyműves gitárszólóival sodor e nagyszerű album végére.

Győztesen kiegyenesedve, feszülő mellkasokkal léptek tehát hoplitáink a következő lépcsőfokra a halhatatlanság felé vezető úton.

A Triumpher vélhetően Athéné oltalmát élvezi, ahogy apja, Zeusz is gyakran odaadta legkedvesebb gyermekének saját mellvértjét, az aigisz pajzsát, és még Héliosz is megállt a Nap szekerével megcsodálni az istennőt ragyogó fényességében.

A power metal ezúttal mély levegőt vett, kilégzésének lendülete pedig elsöprő. Akinek még szíve csücske a korai Manowar nyers ereje a letisztultabb Bathory epikájával ötvözve, a Walls Of Jericho és a Gates To Purgatory zabolátlan szenvedélyébe oltva, az mozgassa meg bátran azokat az elpunnyadó otthoni hangszórókat. 

Athéné dicsősége legyen Athéné, a Triumpher győzelme mindannyiunké!

Hail And Kill!