Második teljes anyagával jelentkezett április 7-én a kanadai Raider, mely olyan elánnal metszette meg hallójárataim csillószőreit, ami talán a Lazarus AD gyilkos bemutatkozásakor („The Onslaught”) történt meg velem legutóbb, még 2007-ben.

Az Ontario-ból elszabadult album egy hatalmas elégtétel április 14-ért, mellyel a Raider legénysége ismételten az undergroundra irányítja figyelmünket, ahogy magasfeszültségre kötött energiatúltengésben tobzódva visszaadja nekünk a „Ride the Lightning” zsigeri dühvel támadó riffcunamiját, mely nem lankad, nem ereszkedik térdre, hogy a hátára vegyen, de ha sikerül felkapaszkodnod és megmaradnod rajta, erősen kell markolnod a kantárt, mert rögvest kivet a nyeregből, akár a feldühödött rodeóbika.

A Raider 2017-es megalakulása egy demo képében öltött formát indulásként, majd 2020-ban érkezett el a debütálás ideje, melynek folytatását ismertetőnk tárgyában köszönthetjük. Az összkép érdekében visszamenőleg meghallgattam eddigi kiadványaikat, hogy elhelyezhessem idei "kisülésüket" rövid pályafutásuk galériájában.

A 2018-ban kiadott „Urge to Kill” demón szereplő 3 dal a proto-thrash falfirkájával állítható falhoz legközelebb. Kimért tempóval indít a „Phlebotomized”, míves szólóval a közepén, s a vokállal egyetemben a Legion Of The Damned „szelídebb” vonásai ugranak be elsőként. A „Nebulous” viszont már death metalos üvöltéssel robban be, melyben a középrész az újkori Krisiun groovjaira sandít. A záró „Urge to Kill” két lábdobos felvezetése kellemes zakatolásba fordul, helyenként a korai Kreator DNS-szekvenciáit bontogatva.

Összehasonlítva a demót a bemutatkozó albummal, elmondható, hogy az utóbbi, a „Guardian of the Fire” már hamarabb gyorsul fel 0-ról 100-as km/h-ra, és sokkal inkább kimeríti a klasszikus thrash definícióját, melyben a korai Metallica és Slayer hatása is tetten érhető intenzitásban, helyenként a „Coma of Souls”-on alkotó Kreator bevillanásaival kísérve. A száguldás mellett belassulások, kiállások mérik nagy kanállal a tempók változatosságát, szélesítik terpeszünket, léggitárunk áramlatai pedig átventillálják szobánk levegőjét, kád- (és) vagy  zuhanykapaszkodóként funkcionálva segítenek agyműködésünk RAM-jának feldolgozni és memorizálni a hallottakat.

A „No Sign of the Dawn” és az „Offering of Souls” pont úgy szólnak, mintha egy korai Accuser albumról maradtak volna le. Kevin Withers igyekszik a dupla lábdobok használatát a stílus határain belül tartani, Gabe Rosa gitárossal és Brandon Sanders basszusgitárossal összehangolt ritmusszekciót alkotva kiváló headbangre késztető témákat sorakoztatnak fel, a stílus szerelmeseinek „Top Gun” zarándoklatot szervezve Kánaánba. A címadó csaknem 7 perce majdnem „doomosan” indít, majd fokozatosan felpörgetve a légcsavarokat az album legemlékezetesebb alkotásaként emelkedik Jákob nyomdokain a „Mennyország déli részébe”.

2021-ben a dobszéket Angus Pike foglalta el, illetve kiegészültek gitáros poszton is Bennett Smith személyében, ami érezhetően felkavarta az „indulatokat” bandán belül, mert a korábban befűtött gőzmozdony kazánjába most már kettőzött erővel lapátolják a szenet. A „Trial By Chaos” irgalmatlan tempóban véghezvitt dühöngése kérlelhetetlenül kompromisszummentes formájában közelíti meg a stílust, melynek 39 percében magabiztosan lavíroz a lázadó thrash betonból kiöntött kánonja között, vagy éppen bőségesen kölcsönöz a death metal dallamosabb hagyatékából.

Mindez az albumborítókon is visszaköszön: míg a "Tűzőrző" egyedül idézi meg Aragornt, kezében tartva Andúrilt, a Nyugat lángját, addig a "Káosz próbatételén" már iszonyatos küzdelem bontakozik ki a válogatott rémségek ellenében.

Angelo Bonarccoso és Gabe Rosa kettős vokálmunkája csak még harapósabbá teszi a mániákus elvetemültséggel közlekedő dalgyűjteményt, hol blackes beütéssel ráspolyozva, hol deathbe hajló mélyebb tónusba ereszkedve, fokozva az album amúgy is igavonókat megrogyasztó málháját. Kissé hiányolom a rövidebb ökölcsapásokat a hosszabb sorozások között, még ha az átlagban 6 perc körüli megfogalmazást a klasszikus, de dallamos riffek minőségi felhozatala jórészt feledteti is, igaz kissé ravaszdi módon, időben némileg túljátszva az alaptémákat.

Részben ennek is köszönhető, hogy az album elsősorban az „egységben az erőnk” alapján nyeri meg fölényesen a kegyeinkért folytatott küzdelmet. Egy minőségellenőr, aki netán még a stílus rajongója is egyben, inkább csak az eredetiségvizsgálatnál kötözködne, esetleg tanúsítványhibát jegyezne fel a kijavítandók listáján, netán a gyártósor beállításain módosítana némileg, viszont az össztermék minősítését nemigen vonná kétségbe.

A hangzás engem az újkori Andy Sneap által kevert borotvaéles Exodusra emlékeztet, nem feledve, hogy a Raider szerzői kiadásban terjeszti albumát, feltételezem, nem kevés saját tőkét invesztálva a produkcióba. A hangzás így is „lesújtó” képet fest a szó pozitív értelmében, úthenger módján gyűri maga alá hallgatóját.

Az albumot az ausztráliai Melbourne-ben, elsősorban ceruzával és digitálisan alkotó Mitchell Nolte illusztrálta (mitchellnolte.com), aki többek között Century Media (Aborted, Beast, Vampire) és Osmose (Abyssic) kiadós bandáknak iparkodott korábban, de a legfrissebbek közül a Sabaton "Stories from the Great War" borítóját érdemes megemlítenem még vele kapcsolatban.

A későbbiekben kíváncsian várom hát a banda harmadik eresztését, mert ebből a tempóból már nem vezet tovább a halandók evolúciója, s ha mégis, az önmaga csapdáját rejtené a „Fűrész” sorozat mintájára. S ha már az Exodust hoztam fel korábban példaként, a hőskorban a fojtogatóan tömény „Pleasures of the Flesh” után kaptunk egy fellélegző „Fabulous Disaster”-t, ami viszont újra megágyazott az ultrasúlyos „Impact is Imminent”-nek. De akár a Testament is példaként szolgálhat, mely kísértetiesen hasonló mintázatban adta ki korai klasszikus albumait. 

A thrash meg amúgy is a fiatalok műfaja, de ezt biztos, hogy nem Bobby „Blitz” nyilatkozta le, miután huszadjára is lazán lehozták stílusgyakorlatukat. Erre a Raidernek is megvan minden esélye, de legközelebbre az intenzitás helyett bőven megfelelne kreativitásuk csúcsrajáratása is.