Kezdésnek azért nagyon ne cifrázzuk! A srácok „a Jóisten tudja honnani” dán kisvárosból elszármazva (Fredrikssund) jól láthatóan nem New York City ideg- és gerincsebészeti klinikáin töltik ki rezidensi éveiket, és nem éppen innovatív eljárásokon agyalnak, mondjuk a traumás agysérültek korszerű ellátásának protokolljában. Ettől még csípőből lekapják a skalpokat, miközben tőből hullanak a fejek, mint a francia forradalom idején, azzal a különbséggel, hogy itt önként – némi túlzás lenne azt állítani, hogy dalolva is – ajánlkozunk az „őrült mészáros” bárdja alá hajtani fejünket.

A középiskolában meglehetősen kedveltem a humán tantárgyakat, bár sokáig szurkoltam a Reál Margitnak, a Videoton elleni 1985-ös UEFA-kupadöntőt kivéve. Később, 1991-ben Chuck megerősített eme hitvallásomban a "Human” szónikus fedélzetén, majd némi transzgenerációs nyomásra magam is humánusan váltam családcentrikussá. Kellő munkamorállal szálltam be a mókuskerékbe, felpörgetve a fokozatos kiégés posztnekrotikus humanoidevolúcióját.

És akkor jönnek ezek az álnok dánok és demoralizálnak. Összegyűjtenek mindent, ami jóság és korábban működött, újrahasznosítják és kistafirungozzák, mint fogyasztói ínség a hot-dog árus food truck-ját.

Ja, hogy azóta a zsemle is vizesebb, és a virslibe még több WC-papírt darálnak? A ketchupot kipcsakok gyártják, mint románok a paradicsomlevest – piros tányérba zavaros vizet öntenek. A dijoni mustár is jobban mar, mint az ótvar, a lightos majonéz meg indonéz elefántkumiszra hajaz.

No, de itt nem is kerülhetne ilyesmi az asztalra, hiszen a dánok minőségi alapanyagokat dolgoznak fel, legyen az elit vagy másodosztályú cucc.

2014-ben általános iskolás barátok lévén Ben és Bjørn között a heavy metal iránti közös érdeklődés volt az összetartó kapocs, ami meghatározta kezdetleges zenei ambícióikat, akkor még Radtskaffen néven. A kezdeti küzdelmes próbálkozásokat követően fontos döntés született, amikor dánról angolra váltottak, és ez egyben műfajváltást is eredményezett: punkról heavy metalra, amiből később thrash forrta ki magát a felállásban végbement kavarásoknak köszönhetően.

2018-ban aztán felvették a debütáló anyagukat ("Ghoul”), és elérkezett a névváltoztatás ideje is. Első hazai turnéjuk 2019-ben egy dán kultikus legenda, a Red Warzawa előtt zajlott, sőt abban az évben még Oroszországba is sikerült „betörniük”. Az azóta már fellépések tucatjain megedződött társaság igencsak megizmosodott a maga stílusában, a thrash metal talán „negyedik” (?) hullámában.

Első LP-jük, a "Thrashmageddon” 2020. szept. 11-én jelent meg, az "Upgrade” EP rá egy évre, szintén a Mighty Musicnál, ami lényegében a 2018-as bemutatkozó demo, a "Ghoul” felfrissített változata.

Az új album hallgatása közben felsejlik bennünk valami vihar előtti fenyegetés, sötéten felhős ború, - urambocsá!  - „apácás” atmoszféra, mintha Valak készülne kilépni a képkeretből, miközben egy bazi nagy úthenger is elszáguld mellettünk, áthágva a sztrádákon megszokott sebességkorlátot és jobb lábad nagyujjának végpercét.

A bőséges és minőségi riffkészletet kiválóan zsigereli ki a patent ritmusszekció, Max Petrén Hansen ütéseitől és Bjørn Hjortgaard basszusgitárjának röffenéseitől szó szerint a bőrödön érezheted, hogy nem elektromos Philips-szel gyalulsz kényelmesen, hanem borotvaélesre fent bugyliddal horzsolod le az ötnapos borostát. Ben Radtleff vokálja általában a Baloff és Schmier-féle hisztérikus borderline-t súrolja, máskor meg Mille megjuhászodó, de még terápiás gondozásba nem kényszerített „köpködését” fúzionálja.

A hagyományos hangzás mellett mintha semmi innovatívval nem találkoznál, de legalább a frissesség ózonja belengi a produkciót, melyet menet közben az energikus előadásmód miatt inkább fiatalos vérbőségnek fogalmaznál, kerülve az elhamarkodottan ömlengő értékeléseket, vagy, ha úgy tetszik, rajongói túlkapásokat.

Persze a stílus dicső múltjából belengenek zászlók, akár Ferrari-lobogók a Hungaroring lelátóján, de a pályán bizony már nem Senna és Schumi köröz egyeduralkodóként, hanem a Demolizer is egyre közelebb merészkedik az Enforced feltartóztathatatlan Red Bulljához. A megfelelő oktánszámot a "Kill ’Em All”, a "Bonded By Blood”, a "Pleasure To Kill”, és az "Infernal Overkill” vegyítésével érték el, ami így elegendő naftát biztosít a taktikailag nyerő egyszeri boxutcás kiálláshoz is.

Azért, na, amikor a "Crossfire”-ben Bident is bejátszák az USA afganisztáni hadjáratáról nyilatkozva, onnantól a stílus megszállott híveit automatikusan megilleti egy társadalombiztosítás által finanszírozott labor e-beutaló és időpont egy tesztoszteron-vizsgálatra. A "Killing a Friend” justice-metallicás már-már majdnem-balladája viszont inkább a pajzsmirigy-hormonok vizsgálatát irányozná elő enyhe fokú alulműködés gyanújával, így hát a stíluson belül működtetett hullámvasút messze nem szorul még az EU lombkoronás pályázatára.

Mindenesetre, a Demolizer frissessége is a mókuskerekek meghajtásán múlik majd leginkább az idő előrehaladtával. Addig azonban kétségek kizárva, elismerésre méltó albumot dobtak a bazárra.

– Mert ki tudhatná, de elkezdeni még mindig könnyebb, mint mosolyogva bennragadni és a kötelező iparűzési adót nyugdíjazásig előteremteni – mosolyog a háttérből Ara(ya)-papa(guy), miközben rágyújtott egy kubai Guantanamerára.