Szerencsére nem élek szerencsejátékkal, de kíváncsiságból utánanéztem, hogy a transznacionális európai lottó nyereménye 10 és 90 millió euró között mozog, sorsolását pedig hetente tartják, méghozzá Helsinkiben. Ezzel párhuzamot vonva, az europower metal dicsőséges történelmében a telitalálatos szelvények közül számomra több is Finnországban került kitöltésre, gondolok itt elsősorban a Stratovarius „Infinite” (2000) vagy a Sonata Arctica „Winterheart's Guild” (2003) klasszikusára, természetesen, nem feledve mindazon élményeket, melyekkel a német vonalról gazdagodtunk, a Helloween, a Blind Guardian, a Running Wild vagy az Edguy örökzöld alkotásaira emlékezve.

Mégis mivel rukkolhatna elő ebben az alibit nehezen tűrő stílusban egy svéd/norvég dallamos power metal banda 2023-ban az AFM Records segítségével?

Ha a kezdetektől indulunk, elmondható, hogy a közművesítés, az alapok kiásása, majd a betonozás is megtörtént a debütalbum, az „In Shadows Lost From the Brave” és annak folytatása, a "Pandemonium" barázdákba préselésével még 2008-2009 tájékán.

Aztán az akkori gazdasági válsággal egyidőben a projekt földbe állt, a tervrajzok felhasználatlanul várták tartalmuk szárba szökkenését. A munkálatok folytatására 2019-ben bólintottak rá megint, amikor is egy comeback albummal („Ghosts”) ismerős szellemként tértek vissza a parlagon hagyott építési telekre. A meteorként becsapódó pandémia ismételten belassította a kivitelezést, de végül 2023-ban csak elérkeztünk a tetőszerkezet kialakításához, illetve a társasház április 24-én való átadásához.

A nyilatkozatok alapján arra következtethettünk, hogy bizony nincs itt semmi extra látnivaló, a megújulási kényszer nyilván magában hordoz némi szakítást a múlttal, drasztikus változtatások nélkül, ezért nem is használtak fel korábbi dalötleteket, minden dal ropogósan friss és új a Saint Deamon jellegzetes összetevőinek legjobb változatával, itt-ott finomítva annak szerkezeti lényegén, ahol lehet erőteljesen, de dallamosan, időnként felpörgetve, vagy belassulva, helyenként progresszív árnyalatokkal tarkítva.

Mindenesetre, a befektetési bizalmat csak erősítette, hogy akárcsak elődjét, a „League Of The Serpent”-et is Oscar Nilsson keverte a Crehate stúdióban (Scorpions, Crash Diet, In Flames), a masteringet pedig ezúttal Tomas ‚Plec‘ Johansson (The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites) végezte.

Így érkeztünk el a lakások értékesítésének meghirdetéséhez, és persze, hogy én is vaktában befektettem egy garzonba, amikor a kivitelezők listáját böngészve megláttam Magnus Noberg basszusgitáros nevét a ma már klasszikussá érett, 3 albumot megélt Dionysus zenekarból.

A másik bizalmat sugárzó tényező a túlzás nélkül aduásznak tekintett énekes, Jan-Thore Grefstad (ex-Highland Glory) teljesítménye, aki globális szinten is az elit ligába soroltatott már a debütalbum megjelenésétől számítva.

Lendületesen is kezd az album az „At Break Of Dawn”-al és beigazolódni hallatszanak a korábbi nyilatkozatok. Van ám itt lendület a Nocturnal Rites ostorcsapásaitól hajtva, a Lost Horizon színes füstgránátjai keverednek a Kamelot szimfónikus ózonillatával, és a táj szépségét kiegészítve azért elvágtat még előttünk a Running Wild is. Jan Thore a csillagokat is leénekli az égről, a dalok refrénjei kimunkáltak, karakteresek, az epikus magaslatok bárányfelhőkbe burkolódzva homályosítják el tekintetünk, míg békésen szomnolens tudatállapotban veszünk el e magasságok festői szépségében.

Első hallgatásra…

Aztán újra indítva a lejátszást, a varázsfelhők oszladozni kezdenek és lassacskán fel-feltünedeznek a kivitelezési hiányosságok.

Egy rögtönzött Szent István kori rendelettel törném le a kezét az illetékesnek, aki ezt a műanyaghangzású, erőtlen gitársoundot megalkotta és elégedetten ráhúzta az album egészére. Képletesen, belépve a garzonba, arra leszel figyelmes hallgatózás közben, hogy a falak vékonyak, a kartonpanelek közül hiányzik a szigetelés, a tömítőanyag, áthallod a szomszéd horkolásának, szellentésének vagy akár üzekedésének meglehetősen széles spektrumát. Mindezek egyszerre kezdenek idegesíteni, és már azon törnéd a fejed, hogy hogyan tudnál túladni az ingatlanon.

Az album megszólalásával egyetemben észrevétlenül magam is erőtlenné válok, és azt sem bánom, ha soha nem lesz telitalálatos eurojackpot szelvényem, beérem egy 3+2-es nyereménnyel is, csak felejtsük már el ezt az európáóvert, megmaradva inkább a klasszikusoknál.

Toya Johansson gitárost pedig azonnal küldeném egy barlangi meditációra legalább fél évre, hogy magyarázattal szolgáljon, mi a halálnak egyezett bele ebbe az alternatív hangzású szintetikus fröccsentésbe, gyakorlatilag magára hagyva Jant a hangsávokkal. Magnus meg előkaphatná a Dionysus albumokat a példa kedvéért, különben azt gondolnám, hogy a Covid okozott maradandó halláskárosodást vestibulocohleáris rendszerében.

Kár ezért, na! Pusztán kiugró énekteljesítménnyel nem lehet eladni az átlagosnak minősíthető zenei háttérprodukciót. A dalok felépítése akár többre is predesztinálhatta volna az albumot, az eurohegyek meg is találhatók benne, csak a power maradt ki, mint alapelem, így viszont marad a további gályázás a B ligában.

Mindent összegezve, talán lehet még az europowerben újdonsággal előhozakodni, de azt biztosan nem a Saint Deamon fogja bemutatni a közeljövőben, pedig az albumot hallgatva az idei évben adódott volna lehetőségük az eurojackpot főnyereményéből leszakítani egy igazán tekintélyes összeget.