Amint azt a bemutatkozó album ismertetőjében összegeztem, a figyelemfelkeltés átlépte azt az ingerküszöböt, melyen túl a svéd Black Lodge Records is lehetőséget látott a hazájukban pezsgő termalitásban, de a jelenlegi klímahelyzetet figyelembe véve meglehet, hogy tényleg az utolsó órában kötöttek egymással szerződést a vélt potenciál további kiaknázásához.

Szétnézve a kiadó portfóliójában, elsősorban múltbéli tevékenységükre szűkítve a kört, nem kisebb neveket találunk, mint az In Flames, Dissection, Marduk, Katatonia, Amorphis, Candlemass, Enforcer vagy akár a Sabaton, azonban az újkori előadóik közül bennem csak a Manegarm neve rezonál néhány klipnóta erejéig.

Úgy tűnhet, hogy a ma már alacsonyabb fokozaton működő „játékosmegfigyelés" ellenére az idejében felfuttatot nevek töményen hozzájárultak a Fekete Kunyhó hírnevéhez az akkori ugródeszka funkcióban.

A 2023-as februári debütöt követően a Thermality sem lazsálta le a maradék hónapokat, még májusban kihozták a Tales From The North EP-t, amely egyáltalán nem nevezhető üresjáratnak a göteborgi melodic death metal stílusában, Fenrir üvöltése meglehetősen öblös eresztésben hasít bele a fagyos skandináv éjszakába:

Az új albumra ráfordulva, számomra nem mutatkozott egyértelműen biztató jelnek az album borítóján a szimpla betűkre váltott eredeti logó eltűnése, ami a korábbi fémtörténeti tapasztalatok alapján némi megfelelési kényszernek is tűnhet a kiadó felé az eladhatóság jegyében. Az óra mutatójának tűnő, de valójában az időrésen áthajló emberi test pedig szintén egyfajta progresszióra utal a mondanivaló relatív finomodását előrevetítve.

Nem is tévedünk sokat, hiszen, ha belehallgatunk az anyag hírvivőinek szánt lyric videókba, egyértelmű következtetésként vonható le, hogy itt bizony a fő csapáson belül az In Flames 2000-es évekbeli tevékenysége volt a kitervelt és követendő evolúciós irány.

Úgy tűnik, Ludvig Sommar vokalistát egyáltalán nem zavarja az Anders Friden előadásmódjában való megmerítkezés és így elkerülhetetlen a hasonlítgatás is, hiszen az említett ikont imitálva a Reroute To Remain és a Soundtrack To Your Escape albumokon produkált, helyenként kínosnak ható lefojtott nyávogó-nyavalygó kínlódása is visszaköszön több-kevesebb sikerrel.

A srácok fiatalok még nagyon, s úgy tűnik körmük szakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy nem csak rajongásból, hanem tevőlegesen is átnyálazzák a teljes In Flames fejlődéstörténetet. Talán ettől is, no meg az idő előrehaladtával az életkorukból adódó fokozatos érettségüktől várható végül saját zenei egyéniségük kikristályosodása, mert abból még nagyon keveset találunk az idei barázdák között, miközben zenei képzettségük és dalírási képességeik alapján kétségtelenül lazán letolják az örökség eddig felhalmozott tudáskincsét.

Hej, azok a sokat csodált skandináv akusztikus ikergitáros betétek, kinek ne hiányoznának? Kapunk is belőlük egy raklapnyit, de ettől még a 13 dal 51 percben merész vállalkozásnak tűnik, főleg az albumok között eltelt rövid idő miatt, s ezzel együtt az érdekfeszítő témák halmozhatósága és minősége szempontjából.

Erről árulkodik, hogy a kezdeti súlyos lávafolyamból elsőként az 5. track, a Stranger hallatán csapnak fel szikrák a magasba, melyre egy vájtfülű már elégedetten kapja fel a fejét, letekintve a fortyogó kráterbe. Nem is véletlen, hogy pont hozzá készült az első képi hivatalos, melyben – mit ad Isten –  felbukkan az újkori Flames-kabala foltozott rongybabás hasonmása is:

Egyébként, többször is adódhat tribute érzetünk, például, a harmadikként érkező Thorns Of Salem konkrétan akkora In Flames nyúlás, hogy plagizálás miatt összehívandó bizottsági vizsgálat iránti kérelem benyújtása sem jelentene túlkapást. Mondjuk, ellenpéldának meg ott a The Hunter & The Nightmare, melyben felcsendül egy Beethoven alkotás átirat-szösszenete, jóleső meglepetésként élénkítve fel időnként lankadó figyelmünket ebben a sűrű közegben.

Egyszóval, az album borítója a banda jelenlegi helyzetének látlelete is egyben: a fejét leszegett emberke arctalan, ahogy az alatta elterülő beszürkült település is névtelen, és erősen kérdéses, a rajongók mikor hagyják el véglegesen, vagy települnek be éppen, élhetővé téve annak rozsdaövezeteit.

Pont, ahogy az In Flames is túlélte a rajongótáboruk lényegi lecserélődését érdemi népszerűségvesztés nélkül.

Részemről, érdeklődéssel követem majd szárnycsapásaikat, mert ki tudja, egyszer csak Galapagoson ébredünk, és egy forró hajnalon láthatunk még kibontakozni random Aurora Borealist is akár.