Bár Dániának nem volt érdekeltsége a 90-es évek kezdetén kibontakozó Peaceville-mozgalomban, melyet a My Dying Bride, az Anathema és a Paradise Lost képviseltek, mégis közvetlenül mögöttük érlelődött Saturnus nevű formációjuk, mely mostanra a műfaj egyik legragyogóbb csillagává nőtte ki magát gyakorlatilag hibátlannak értékelhető életművével. Figyelemmel kísérve a stílusalapítók időnként megtorpanó útkeresését, elerőtlenedő gyengélkedését, nem állíthatjuk, hogy a Saturnus gyűrűit elkerülték volna a nagybetűs élet sakktábláján elszenvedett megpróbáltatások mélyenszántó gravírozásai, azonban 2023-as teljesítményüket hallgatva, jóleső érzés konstatálni, hogy szeretett zenei stílusuk Naprendszere ismételten e bolygó jegyének hatása alatt tündökölhet.

A történet még 1991-ben kezdődött, amikor Thomas AG Jensen énekes zenésztársak keresésébe fogott Koppenhága környékén egy death metal banda létrehozásának érdekében. Miután Brian Hansen basszusgitáros személyében hűséges fegyverhordozóra talált, először az Assesino zenekart alapították meg, melyet 1993-ban számos tagcserét követően Saturnus-ra kereszteltek.

E második „keresztelő” az eredeti gitároshoz, Mikkel Andersenhez köthető, aki akkoriban Pink Floyd feldolgozásokat játszott inkább, mintsem heavy metalt, de ettől még a bemutatkozó album összes dalszövege az ő nevéhez fűződik. Mikkel akkoriban részt vett a Call Of Kthulu (H.P. Lovecraft) szerepjátékban, és belelapozva a „Dungeons and Dragons” című könyvbe, megtetszett neki „ez a nagyon jól hangzó, rövid és könnyen megjegyezhető, egyszavas név”. Hangulatában illett a zenekarhoz: egy hatalmas és misztikus bolygó, mely egy görög istent is magába foglal, mégpedig az Idő istenét, aki azért ette meg gyermekeit, mert potenciális trónkövetelőkként tekintett rájuk:

„Valójában ez egy remek módja annak, hogy megértsük az idő lényegét. Amikor az apa megeszi gyermekeit, az idő eszi meg önmagát. Nem mehetsz vissza két percet az életedben, mert bizonyos értelemben az idő felemészti a jövődet, miközben elérhetetlenné teszi múltadat. Csak kölcsönkapott időben vagyunk itt ezen a világon, saját utamon az idő fogyasztja önmagát, mert az órám rendületlenül ketyeg…És bizony mindannyiunkét felemészti.” (Thomas Jensen)

A főbb hatások hátterét elemezve a Pink Floyd-on kívül Dio, Iron Maiden, Judas Priest, Scorpions és a korai Van Halen gyakorolta a legnagyobb hatást Thomas ifjúságára. Amikor elkezdett heavy metalt, majd death metalt hallgatni, a lassú részek, főleg a death metalban „mélyen felfokoztak benne egy érzetet”. Arra gondolt, ha ki tudná válogatni az összes lassú részt, és össze tudná őket illeszteni, az tökéletes végeredményt alkotna:

„A legfőbb oka annak, amiért a doom metal lett a fő csapásirány, az az atmoszféra és az érzelmek, amit bele lehet varázsolni. Kifejezhető vele a brutalitás, de nincsenek határai és korlátai annak sem, hogy lelkületünk legkülönfélébb árnyalatait kifejezzük általa."

1995. június 13-án a zenekar fellépett a brit My Dying Bride-dal, és e találkozás jelentősen befolyásolta a kialakulóban lévő és mai napig jellemző stílusukat, a doom és a gothic metal lassú, melankolikus keverékét.

1997 januárjában került kiadásra első albumuk „Paradise Belongs To You" címmel, melyről csak az „Astral Dawn” emlékeztet a zenekar kezdeti időszakára, amikor még tisztán death metalban utaztak.

A bemutatkozás elsősorban a bőkezűen szórt, érzelmekkel telített gitárszólóival, illetve a dalokat borostyánként befutó és kiteljesedő instrumentális elvontságával hívta fel magára a figyelmet, ami egyben megkülönböztette a Saturnus-t számos másik doom bandától, melyek akkoriban inkább monumentális riffekkel operáltak.

A 68 percbe sűrített 9 dalban benne foglaltatik az elmúlás ötvennél is több árnyalata, amit a kifejezően szép és sokatmondó borítókép is alátámaszt. A melankólikus atmoszférát csak fokozza, hogy a dalok hátterét a természet hangjaival, leggyakrabban madarak énekével foglalták keretbe, köztük pedig a zongora hangszínével belépő billentyűsök vezetik fel a transzcendens utazást a fájdalmasan szépséges dallamok hullámain, melyek áramlása Thomas kellemes beszédhangján narrálva és morgó vokáljával kísérve mindvégig a felhők felett tudnak tartani. Mintha egy spirituális vezetőt adnának mellénk, még mielőtt felmerülne bennünk a kétely legkisebb szikrája, hogy életünkben az elmúlás jelenti az egyedüli biztos viszonyítási pontot.

A debütáló LP hatására meghívást kaptak a híres Roskilde Fesztiválra, ahol 3000 rajongó előtt léphettek fel, melynek csúcspontját a „Christ Goodbye/The Rise of Nakkiel" dalok 8 tagú kórussal való előadása jelentette, Morten Skrubbeltrang gitáros vezényletével. A műsort a Norvég Rádió (NRK) rögzítette, és végül Skandinávia-szerte sugározták, ami szilárdan megalapozta a zenekar hírnevét Észak-Európában. Mellesleg, a koncerten rögzített két dal meg is hallgatható, mivel felkerültek „For The Loveless Lonely Nights” című EP-re (halld a fenti videóra kattintva).

1997 Nagypéntekén pedig egy felejthetetlen ötórás koncert keretében is közreműködhettek a koppenhágai Sct. Stefan templomban. Valójában Anders egyik művészbarátja, aki alkotómunkája során gyakran képeket és írásokat vetít fel falfelületekre, egy különleges szeánsz ötletével állt elő. Amikor a templom tiszteletese megkérdezte tőle, hogy „becsempészne-e némi halált és sötétséget Nagypéntekre, a kereszténység legszentebb napjára", ő így felelt: „Igen, ismerek egy Saturnus nevű zenekart, akik heavy metalt játszanak, és van egy daluk, a „Christ Goodbye", de, nyugi, nincs bennük semmi sátáni". És a pap rábólintott: „Rendben, hívd meg őket, a rendezést is rád bízom”.

„Így alakult, hogy a templomot fehér lepedőkkel borították, olyan helyre emlékeztetve, ahol Jézust nyugalomra helyezték. Körös-körül diavetítővel kinagyított képeket láttunk, amelyeket Klaus barátunk készített nekünk. Nagyon pszichedelikusnak tűnt, ráadásul a zenekart 20 fős klasszikus női kórus is kísérte. Különleges volt ott állni az oltárnál, a nagy Jézus-kereszt előtt és heavy metalt játszani, azt üvöltve, hogy „Christ Goodbye". Egy nagy fehér függöny takart el minket, az emberek a templomban nem láthattak minket, csak sziluetteket, mivel fények voltak mögöttünk... Körülbelül harminc-negyven percig játszottunk.” (Thomas)

1999 április/májusában a Sweet Silence Studios-ban Flemming Rasmussen producerrel vették fel második albumukat, mely 2000 január 10-én jelent meg "Martyre" címmel, majd ijesztő csend alakult ki a zenekar körül. Három zenekari tag is távozott, hogy közülük Kim Larsen vezetésével megalakítsák a neofolkban utazó Of The Wand And The Moon-t. Amikor a felállás ismét teljessé vált, körülbelül egy évbe telt az új dalok megírása.

Így a harmadik LP, a „Veronika Decides to Die" 2006-ban került a boltokba:

„Ez volt a harmadik album Flemming Rasmussennel, a „Martyre”-t és a „For The Loveless Lonely Nights”-ot még a régi stúdióban vettük fel. „Veronika...” már az új helyen született, igaz ugyanazzal a felszereléssel. Tizenhárom nap volt a felvételre és nyolc nap a keverésre. Jól felkészültünk, de Flemmel amúgy könnyű együtt dolgozni, a magánéletben is nagyon jó barátok vagyunk. Számunkra ő egy apafigura, mert amikor együtt vagyunk vele, úgy működünk, akár egy óvoda. Ő az a fickó, aki a Saturnus védjegyszerű hangzásért felelős, és mindig azt mondja, amire gondol, igazi profi, tudja mikor van helye a vicceknek, mi meg tudjuk, mikor nem lehet vele tréfálkozni, mert keményen dolgoznunk kell a produkción.” (Thomas)

Az időszerűvé vált kiadócsere is küszöbön állt, mivel nem voltak túlságosan megelégedve a korábbi istálló, az Euphonious Records által nyújtott teljesítménnyel. Mindannyian egyetértettek abban, hogy nem keresnek olyan nagynevű kiadókat, mint az SPV, a Century Media vagy a Roadrunner, inkább egy kisebb, de annál lelkesebb társasággal is beérik, mivel a párkapcsolatok, a gyereknevelés és a munkakörökből adódó teendőik miatt nem álltak készen hosszú turnékra, majd azokról visszatérve évről évre új lemezeket készíteni. Ezek voltak a főbb indokok, amik miatt a Firebox Records mellett tették le voksukat.

„A „Veronika Decides To Die” nem egy konceptalbum, mégha a címe Paulo Coelho egyik regényére utal is, melyet Peter (az akkori ritmusgitáros) éppen akkortájt olvasott és amelyből ihletet merített. Az album címe is az ő ötlete volt, folyton noszogatott, hogy olvassuk már el. Az meg inkább csak véletlen, hogy a dalszövegek passzolnak a könyvhöz, nagyrészüknek olyan hangulata van, mint a Veronikával kapcsolatos történéseknek, de az egyetlen dolog, ami igazán összekötötte a könyvet és az albumot, az a címük. Ha elolvasod a könyvet és ismered a sztoriját, majd elolvasod az album szövegét, megnézed a borítót és hallgatod a zenét, akkor egy teljesen új látásmódot kapsz a könyvhöz. Használhatod akár aláfestő zenének is a könyv mellé, mert nincs semmi a dalszövegekben, amit a könyvben megtalálsz, mindketten teljesen különböző tartalmúak.” (Thomas)

Az artworköt Travis Smith szállította, aki addigra több borítót is készített, többek között a Suffocation, a Katatonia vagy az Anathema részére. Mivel a bandában mindenki szereti az Anathemát és a borítóit is, e-mailben keresték meg Travist, ő pedig azt válaszolta, hogy nagy megtiszteltetés lenne számára az együttműködés, mivel nagy rajongója a Saturnus-nak.

A borító végül egyszerre tükröz érzelmeket és ridegséget is, mivel fekete-fehér színhasználat uralja. Ahhoz képest, hogy az akkori Veronicás pólók hátsó oldalán jelentős méretű „I will die all alone” felirat díszelgett, az album általános atmoszférája nem kifejezetten lett tragikus vagy reménytelenül depressziós, helyenként talán még optimistának is tekinthető. A zene vitathatatlan szomorúságot hordoz a maga csendes és hétköznapi módján, de a benne való megvilágosodásra, lelki megtisztulásra is reményt ad.

A megjelenést követően a Saturnus egy kisebb turnéra indult az Agalloch és a Novembers Doom társaságában, amit 2008-ban egy kiterjedtebb európai turné követett a Mar De Grises és Thurisaz kíséretében.

2012 novemberéig kellett várni a negyedik album, a „Saturn In Ascension" megjelenésére, amelynek ismét Flemming Rasmussen volt a producere. Ezzel az albummal készültek bizonyítani a rajongóknak, hogy a bandát korai lenne még temetni. Mondjuk, nem volt könnyű dolguk a „Veronica Decides To Die” után, mivel annak fogadtatása egyöntetűen pozítív és lelkes volt minőségét illetően, és az akkori csapat tagjai is nagyon büszkék rá mind a mai napig.

Az alapkoncepció az volt, hogy a „Saturn In Ascension”-nel visszatérnek a „Paradise Belongs To You” stílusteremtő, gyökereket eresztő korszakához, amihez némi újdonságot hozzáadva, ismételten egy sikeres keveréket alkossanak, mellyel aztán addigi hibátlan küldetésük egy újabb mérföldkövét hozták létre.

2011-ben ismét turnéra indultak, mellyel Moldvába, Ukrajnába, Oroszországba, Fehéroroszországba, Olaszországba, Hollandiába, Örményországba és Grúziába is eljutottak, utóbbiban ők lettek az első nemzetközi metal banda, akik felléphettek ott. Alapításának 20. évfordulóját ünnepelve a banda olyan rangos fesztiválokon is fellépett, mint a Brutal Assault (CZ), a Copenhell (DK) és az ArtMania (RO). 2014-től 2017-ig folytatták a turnét időnkénti szünetekkel, amivel eljutottak a Közel-Keletre is.

A folytatás pedig megannyi izgalmas történést és hallgatnivalót ígér még...