Amikor Jonas Renkse az etalon „Brave Murder Day” után a Katatonia öltözőjében szegre akasztotta hörgős-morgós hangszálait, még nem jelentette azt, hogy a banda alapításától jelenlévő Fred Norrman társaságában ne kíséreltek volna meg az album hangulatának farvizén tovább evezni death-doom stílusban egy side projekt formájában.

Azóta, mint ismert, a Katatonia a „Discouraged Ones” során a death metal hagyaték nehezékeinek hátrahagyásával luxusjachtként suhant tovább a nyíltabb áramlatok felé, s vált a teljes metal színtér egyik legkreatívabb és -előremutatóbb állócsillagává. A Fred által alapított October Tide viszont két album után bedobta a horgonyt, majd átmenetileg hullámsírba merült alá.

Hogy miért kellett 11 évig szünetet tartani, arról Fred így nyilatkozott korábban:

„A Katatonia egyre sikeresebbé vált, és egyre több időt vett igénybe. A végén már nem voltam túl aktív. Lényegében ez volt az egyetlen ok. Közben akadt néhány ötletem, és szükségem volt egy zenekarra, amivel megvalósíthatom. Szóval, úgy gondoltam, jó lenne folytatni az October Tide-dal, de Jonas Renkse nélkül, mivel neki hangproblémái adódtak, és nem akart már élőben játszani. Valójában a legtöbb pozitív dolog a kilépésem után történt. Sokkal produktívabb lettem, azt hiszem, írói blokktól szenvedtem. Mindez elmúlt, amikor kiléptem, de azért hiányoznak a srácok és a turnézós időszak.”

2009-ben tehát, 16 közösen eltöltött év után, elbúcsúzva régi bajtársaitól, Fred újra elindította régi projektjeit, köztük első zenekarát, a death metalos Uncanny-t is, legutóbb pedig a Thenighttimeproject-tel merészkedett újabb területek irányába. Reanimálta hát kedvenc avatárját is, méghozzá öccse, Mattias segítségével, illetve váltakozó felállással és kiadói háttérrel azóta is 3-4 évente dobják piacra vidámságban továbbra sem tobzódó matériáikat.

Az első két album MC formátumai gyűjtői polcomon várakoznak türelmesen, hogy időnként a magnó deck ékszíja megszólalásra késztesse őket, de legyünk őszinték, a rajtuk sorjázó dalok az idő mindent megszépítő tulajdonságával együtt is maximum egy „Brave Murder Day”-ről lemaradó bónuszok minőségével vetekedhetnek, akárhányszor is kerestem bennük a fülemhez vezető gyújtózsinórt.

A 2009 óta megjelenő albumokkal is becsülettel megküzdöttem, többször nekiállva, hátha csak az én hallójárataim átmérői zsugorodtak, aztán mégis különösebb erőlködés nélkül szóródtak ki a dalok digitális formátumai, míg végül mindig csak két-három dal fért át a rostámon, önként spórolva az adattároló kapacitásán.

Példának okáért, itt van 2010-es visszatérő album, „A Thin Shell"  leghatalmasabbika:

Idén viszont végre elkapott az a legendás alaszkai aranyláz, és bizony, rögtön több aranyrögre bukkantam a friss kiadványt átfésülve, melynek zárványait 2019 óta a pandémia is csiszolgatta.

Kezdésként a „Peaceful, Quiet, Safe” és a „Tapestry of Our End” perfekt hozza a nagyszerű és klasszikus Katatonia színvonalát.

A hármas „Unprecendented Aggression” viszont ismét csak egy korábbi „ejnye-bejnyével” kísért vízszintes fejcsóválgatásra késztetett a korai proto-Katatonia kifacsart belassultságát vizionálva. Aztán a svédül zakatoló „Blodfattig” majdhogynem death-slágerként válik az album egyik csúcspontjává, felvirágoztatva kiújuló csüggedtségem állapotát.

Köszönhető ez annak is, hogy a banda „irányítóközpontjának”, azaz Fred és Mattias döntése értelmében ezen album esetében a „kötelezően” jelenlévő melankólia és dallamok mellett nagyrészt inkább melodic death metalról beszélhetünk immár, ami lényegesen befogadhatóbbá teszi a dalok építkezését.

A másik lényegi befolyásoló tényező a bandán belüli állandóság lehet, ugyanis a 2016-os „Winged Waltz” megjelenése óta változatlan a felállás, annak ellenére, hogy az Agonia Records égisze alatt sem éppen az aktív euthanázia legalizálásáért szállnak síkra. Sőt! A dobos Jonas és a basszer Johan már a Letters From the Colony-ban is kifejezetten technikás metalban utaztak, mindez az October Tide esetében is kifizetődő hozzáállásnak tűnik.

A B oldalt a címadó indítja útjára málházva, nem is gondolnánk, hogy boldogtalan szerelemről lehetséges ilyen súllyal alkotni, az érzelmek szélesebb spektruma felé rétegződve, ahogy Alexander Högbom vokalista-szövegíró nyilatkozta a dal mondanivalójáról:

„Ha boldogtalanul szerelmes vagy, az belülről felfalhat. Akár egy tumor! Az album borítóján valójában egy rák van jelen, igen, állat formájában, ezzel mintha a beteljesületlen szerelem előtt tisztelegnénk!”

Alex 2012 óta, a „Tunnel of No Light” albumtól aktív tagja a zenekarnak, amikor is a Volturyon nevű brutális death metal zenekarból igazolták le. Jelenleg három aktív zenekara van: az October Tide mellett a Moondark, a legfrissebb pedig egy black metal formáció, a Kryptan, mely Fred testvérének Mattiasnak a black metal riffjeiből állt össze merő szórakozásból, jelenleg egy EP-vel és egy készülőben lévő albummal a hátuk mögött már élő fellépéseken törik a fejüket.

Visszatérve az albumhoz, a B oldal is lazán hordozza magában azt a minőséget, melyre a banda indulásától fogva vártam. Végre nem esik nehezemre repetázni, az 1972-es filmet felidézve: „Játszd újra, Sam!… ööö…khmm…  "Play It Again, Fred!”, akartam mondani.

– Innen már csak felfelé vezethet az út? - kérdezem jelképesen a feltételezett rajongók felé fordulva.

Nos, szerintem ez főleg rajtunk, a titkon reménykedőkön múlik, legközelebb mennyi bizalmat szavazunk nekik ismételten, és hogy az a bizonyos aranyláz nem változik-e egyszer csak gyötrő váltólázzá.

Addig is lázcsillapítót keresve bátran nyúlhatunk októberi receptünkért, a mellékhatásokat illetően pedig nincs miért aggódnunk, mert a szavatosság mostanra garantáltan hosszúéletű.