Idén megvolt az esélye annak, hogy a Borussia Dortmund 11 év után végre bajnok legyen, megtörve a Bayern München több mint egy évtizedes hegemoniáját, azonban a küldetés teljesítéséhez végül is egy gól hiányzott. A full sárga-feketébe öltözött stadion döbbent csendben viselte a hihetetlennek tűnő végjátékot.

Néhány évvel ezelőtt a gamerek egy elszánt kontingense vakon rendelte elő a lengyel CD Projekt „Cyberpunk 2077” világsikernek predesztinált és sárga-fekete színvilágban felvezetett játékát, azonban az elvárások - különösen a többszörösen év játéka „Witcher” diadalmenetét követően - messze megelőzték a kész produkció minőségét.

S hogy miért meséltem el mindezt?

Hát mert a színek és a végtermék egyezése miatt az a bizonyos hiányzó láncszem a Metallicát is érintette idén tavasszal.

Persze, a Cyberpunkból a fejlesztők idővel végül kigyomlálták a bugokat, és ma már remek játékká nőtte ki magát. Ti el tudnátok képzelni, hogy végül a „72 Season” esetében is kiadnának egy letölthető javítócsomagot (patch-et), ami korrigálna az album összhatásán, mondjuk lemetszené róla a száraz gallyakat?

Nem feltétlenül ismert, de a játék egyik küldetése „From Whom The Bell Tolls” néven fut, akkor pedig legyen hát ez virtuális ugródeszkánk a zenei sárga-fekete produkcióhoz, melyből ma már inkább csak füst és pernye szállingózik, mintsem lángnyelveinek harapásától tartva szaladnánk tetanusz-oltásért a helyi sebészeti ambulanciára.

Mondjuk, azt is kötve hiszem, hogy manapság már bárki is világmegváltó elvárásokkal futna neki az aktuális 'ica promóció tengerének. Különben meg a Meta-multiverzum első fázisa a Fekete Albummal bezárólag abszolút klasszikussá érett, ami utána következett, az inkább a Thanos csettintése utáni mainstreamben való osztódásban fogant.

           Phantom (Lord) Liberty

Advent ezüstvasárnapján Jason Newsted és Gary Holt a ’deth-főnök meghívására és magángépén lepattantak Új-Mexikó fővárosába, Santa Fébe. Többek között egy különleges avokádókrémmel ízesített gombás taco felkutatása volt a rejtett cél, de ha már ott jártak, kinéztek a helyi lomira is zenei relikviák után kutakodva.

A sorok között nézelődve egyszer csak Jasonnek feltűnt egy igencsak feszülten mocorgó muchacho, amint egy sárga-fekete mintás perzsaszőnyegre állított talicskában „72 Seasons” motívumokkal ellátott termékeket árul gondosan elrendezve a szűkre szabott keretek között.

A basszer habozás nélkül intett a többieknek, hogy azonnal lépjenek oda. Azok egy ideig álltak ott, fejüket tanácstalanul vakargatva.

– Szerinted legális ez? – nézett Garyre csak bal oldalán felhúzott szemöldökkel Dave.

– A f....m tudja! – vonta meg lazán vállait az Exodus házmestere. – Nem te mondtad anno, hogy "Killing Is My Business… And Business Is Good!” Ez itt mivel rosszabb?

– Mondjuk, mert ő itt csak pusztán "Persona Non Grata” – csapott vissza azonnal Dave az új Exodus album címére utalva.

Amint közelebb hajolt az egyik bakelitért, Jasonben felsejlett, hogy ezt az arcot már látta valahol korábban, majd mikor leesett neki a tantusz, döbbenten felkiáltott:

– Hé, muchacho, csak nem te vagy az? Rob? – ismerte fel az Suicidal Tendencies kapucnisban fészkelődő Trujillót a basszusgitáros.

– What fuck are you doing itt, haver? – vigyorodott el MegaDave. – Ez valami challenge bullshit vagy mi a brokim?

– Hagyjátok már, amigos! – mentegetőzött Rob – Engem Lars utasított, hogy a lemezen való szereplésnek ára van, s azt le kell vezekelnem valami jótéteménnyel a banda érdekében. Fucking hell! Ezért vállaltam ezt a szart itt közmunkában!

– Ne már, amigo! Give me a break! – hitetlenkedett Jason. – Téged felengedtek a lemezre?

– Aha! Az a culo Fidelman hívott, hogy fel kellene énekelni ezt-azt, de a nagyobb csoda, hogy Jamessel jammelhettem is egy dal erejéig! I was shit scared! Még az ötleteimet is felhasználhattam benne!

– Basszus! – fakadt ki Jason a haját tépve. – Bezzeg nekem ennyi se járt. Fuck off, muchachos!

– Don’t fuck with me, buddy! – kapott két kézzel a fejéhez Gary. – Még téged csicskítanak, aki befért Ozzy zenekarába is. A "Down To Earth”-ön hallottalak is, tán 2001-ben, vagy mikor? Jól emlékszem?

– Holy moly, haver! Az királyság volt, Zakk Wylde oldalán tolni.

– Nem is értem, hogy bírod elviselni Kirk pedáljait? – fintorgott leplezetlenül Dave. – Az avokádó zöld, mint az epe, de ti mióta szenvedtek sárgaságban? – hajolt közelebb az „árushoz” nem kevés szarkazmussal túljátszva mozdulatait, míg hüvelykujjával óvatosan lehúzta a zenész alsó szemhéjait a sclerák színezetét vizslatva. – Mother fathers! – sóhajtott azért még hozzá egy nagyot.

– Még a "Through The Never” idején Antal Nimródtól hallottunk először Lipótmezőről – fogott bele indoklásába a mexikói. – Épp a "Some Kind Of…” kapcsán beszélgettünk vele a rehabos szarságokról. Szóval, működött ott egy országos tébolyda, világhírű neuropatológiával, meg minden. Gondoltuk, miért ne utalhatnánk ezzel a sárga házra, mint az őrülettel való kapcsolódásra, ha már úgyis a gyerekkori traumáinkat dolgozzuk fel.

– Ja, Ja! Képzelem! – játszotta az egyetértést Dave nagyokat bólogatva, „tudod, kit nézzél hülyének, baromarc!” tartalmú gondolatfelhővel a feje fölött. - És mik azok az elüszkösödött cuccok a hátad mögött?

– Ezek mind mörcsök James és Lars gyerekszobájából, de nem is rakom ki ide a teljes repertoárt, a borítón rajt van a katalógus. El sem hinnétek mi ára van ezeknek, de persze, ha kellene valamelyik, fű alatt megdumálhatjuk okosba is.

– Nem mondod, hogy mindből van raktáron? It's in-fucking-credible!

– De-de! Amennyit csak szeretnél. Ha elfogyna, a rendeléstől számítva egy héten belül tudok szállítani. Meg kell várnom, míg befut néhány igénylés, csak utána gyújtok alá, egyért nem érdemes. Aztán jöhet a poroltó, még időben, hogy a vázak bírják a terhelést, utána lehet lekezelni. Szóval, van macera, na, de még így is gyorsabban dolgozom, mint a hivatalos gyártósor – magyarázta Rob meglehetősen vehemensen bizonygatva üzleti érzékét. – Amúgy is, Kirk éppen most vett egy műanyagfröccsentő manufaktúrát, ha már Larsék bakelitgyárat. James meg elvan az old timerekkel kiállított gitárjaival. Nagy ívben tesznek a businessre...

– Te, figyu haver! Évek óta figyelem a koncertek közbeni lábmunkádat. Honnan az a fura pókjárásod? Ez még egy gyerekkori visszamaradt primitív reflex, vagy mi a franc? Az egyik magyar fesztiválon próbáltam rábírni Ellefsont hasonló mozgásra, hát nem beletört a lábközépcsontja – röhögött fel elégedetten Dave.

– Oh, fuck it! Benne van az egész Spiderman-képregénygyűjteménybe tolt ifjúságom, no meg több száz óra gameplay PS-en.

– Ha te mondod, amigo! – vigyorgott tovább önelégülten Dave, miközben mellette Jason a mobilját nyomogatva, épp egy koncertfelvételre kattintott, majd a telót Rob arcába tolta:

– Az „Anaesthesia”-ra hogy tudtad újra rávenni Lars-t? – kérdezett rá irigykedve.

– Are you shitting me? Nem volt nehéz! Szerinted érzelemmentesség nélkül meddig bírnánk még ezt a cirkuszt így a hatodik X után?

– Peace sells… but who’s buying? – tette fel az i-re a pontot Mustaine.

Miután a társaság megnyugodni látszott a valószerűtlen találkozás meglepetésében, Rob sikkesen betolta és elzárta a talicskát a raktárépületbe, majd meghívta cimboráit egy „tex-mex” stílusú avokádós tacora, délután pedig átugrottak a közeli Los Alamosba, a legendás atomlabor helyszínére, melyet Dave eredetileg az új Megadeth albumhoz való inspirációért készült felkeresni…