2023. április 27-én Virginia állam Richmond városában a The Veil Brewing Co. kézműves sörfőzde Forest Hill-i helyszínén sörbemutatóval és lemezhallgatós bulival ünnepelte a helyi Enforced vadonatúj albumának megjelenését. A bandával való együttműködés során létrehozott Black Kölsch 5%-os fekete színű ital, kellemesen lágy, légies csokis ostya jegyekkel, és egyébként „csak” 13 dollárt kell kicsengetni egy négydobozos csomagért.

A többivel egyetemben a thrash metalt is bátran azon stílusok közé sorolhatjuk, mely a 90-es évek közepére sokat veszített vitális erejéből. A fokozatosan kivéreztetett és ihletükből kifordult bandák okán vegetálása elkerülhetetlenné vált. Az ellenállás csírái undergroundba kényszerültek, gondosan hajtogatva és őrizgetve a legnagyobb harcosok lobogóit és örökségét.

Mostanság, amikor a „hatalmasok” a kiöregedés felgyorsult folyamatában többnyire jelképes, defibrillátorral életre keltett ötletekkel telegyömöszölt kiadványokkal jelentkeznek, mindinkább nagyobb figyelem hárul a hátsó ajtón kopogtató fiatalokra, akik az örökséget kifilézve és azt használati utasítások szintjén bebiflázva elképesztő energiával szabadítják ránk maghasadással felérő gombafelhőiket, átírva egyben az elavult sugárvédelmi előírásokat is.

A kanadai Raider szőnyegbombázását követően eljött az idő, hogy ismételten felzúgjanak a légvédelmi szirénák, és az égből aláhulló röplapokon közöljék velünk a humanizmus nyugtalanító, de örökérvényű igazságát: „A háború marad!”

A 2016-ban a virginiai Richmond környékén feloszlott hardcore és punk bandák hamvaiból alakult és útra kelt különítmény azóta már két demót és három dögcédulát is ellátott névjegyével, miközben könyörtelen hadgyakorlatokon vettek részt olyan legendás kiképzőegységek kötelékében, mint az Obituary, az At the Gates és az Exhumed.

Stílusukat a korai, 80-as évekbeli thrash és death metal albumok határozzák meg, elmondásuk szerint leginkább Slayer, Sepultura, Demolition Hammer, Razor, Sodom és Cannibal Corpse albumokkal keresztezték egymás ízlését műfajon belül. Egy 2019-es interjúban Sepultura, Metal Church és Hatebreed keverékének írta le magukat Knox Colby, ahogy a vokalista fogalmazott: „A hardcore színtéren gyökerezünk, de nagyon is metalbanda vagyunk."

Eredetileg a War Recordshoz szerződtek, az első At The Walls című albumra két új dal került fel, hozzácsapva mindkét demo dalgyűjteményét, ami hallatszik a dalok eltérő megszólalásában, de kétségtelen, hogy a gyilkos intenzitás már itt is jelen van, elsősorban a hardcore vonalat erősítve. A folytatásért viszont már a Century Media Records is sorba állt, a kiadó érdeklődését a tagok valójában ugratásnak vélték, sokáig nem is válaszoltak az email-re.

„A „Kill Grid”-en megtaláltuk és megszilárdítottuk a hangzásunkat, viszont az album hossza miatt aggódtam kissé. Nem a dalok száma nyugtalanított, a 41 perc tűnt hosszúnak, legalábbis nekem… A „War Remains” majdnem tíz perccel rövidebb, és tízszer nagyobbat üt. Felvettük, amink volt, és azt mondtuk, ennyi és nem több, így lett igazi, nyers és hiteles - egy agresszív, sallangmentes thrash lemez. A korábbi alkotásainkhoz képest mind hangzásban, mind témákban itt minden tömörebb, gyorsabb és lesújtóbb. Egyszerűen csak azt akartunk, hogy úgy szóljon, ahogy élőben játszunk… A lendület az első számú erősségünk. Rengeteg energiát sugárzunk, melynek befogadásával a közönség szintén energikussá válik, ami visszavetül rám, ösztönzést adva a folytatáshoz. Ez egy pozitív visszacsatolás, ami mindkettőnket megerősít. Minél őrültebb a közönség, annál őrültebb leszek én is, ettől pedig összességében az előadás profitál a legtöbbet." (Knox Colby - Enforced)

A „Kill Grid”-ről fentebb belinkelt dal címe: „UXO" - egy rövidítés, az angol „Unexploded Ordnance" kifejezésre utal, magyarul „fel nem robbant lőszer", melynek eredetileg tervezett robbanását nem sikerült elérni, és az akár évekig is veszélyt jelenthet az emberekre, állatokra és a környezetre egyaránt. A vietnámi háború eredményeként visszamaradt UXO-k a helyi lakosság körében mai napig jelentős emberi károkat okozó hatását említeném elsősorban példaként.

A 3. páncélos hadtest, a War Remains középpontjában is a gitárok állnak. Will Wagstaff és Zach Monahan ezúttal még magasabb szintre emelték a harci készültséget, összjátékuk energiái gördülékenyen lendítik mozgásba e harci kolosszust. Az előzőleg már a koncertek alkalmával bejáratott, elsöprően gyors tempók fonódnak össze vibrálóan lassú és közepesen málházó súlyozással, szögletes átmenetek nélkül, ahogyan a vaj olvad bele a frissen pirított császárzsemlébe. S a romboló üzemmód sebességváltásaival kellő lehetőséget biztosítanak önmaguknak és zenésztársaiknak e mellkasszorító pusztítás technikai megvalósításához.

Knox Colby a fedélzeten egyértelmű háborús propagandával járul a közönség elé az amúgy sem tétlenkedő támadó alakzat kíséretében, és megfelelő irányt biztosít a még fel nem térképezett területek felé terelve a hadjáratot. A megszállt területek polgárainak a háború és a béke között fennálló feszültségre mutat rá, hogy aztán azok maguktól is rádöbbenjenek, mennyire ugyanazok a dolgok jellemzik mindkettőt.

„Igyekszem megtalálni azokat a szövegeket vagy témákat, amelyek párhuzamosan működnek a dal hangzásával, és ezekből dolgozom. A zene áthatja a szöveget. A „War Remains” volt az első dal, melyhez szöveget írtam. Tempója és felépítése is más, mint az összes többinek, így kiemelkedő  címadóvá vált, ráadásul passzolt a lemez borítójához is.” (Knox Colby)

Joe Petagno szemcsés fekete-fehér albumborítói és a csapatképek is a hőskorszakot idézik, a megalkuvásnélküliséget, amikor a dolgok még csak egyszerűen feketék és fehérek, mint maga a háború és annak illúziómentessége. Az albumok stilisztikai állaga is legalább olyan tömör, mint a debütáló felállás stabilitása, ami szintén a megbízhatóság és egységes fellépés érzését erősíti bennünk, a stílus iránt rajongókban.

Mintha csak a Blitzkrieg mintáját vették volna alapul, a War Remains kampánya alig több mint harminc percet vesz igénybe, és setlistje olyan lőszerraktárral büszkélkedhet, mely bármely kortárs alakulat erőművét képes lehet fokozottabb teljesítményre sarkallni. A riffek halmaza nem írja újra a modern hadviselés szabályait, csak az ősök hagyományait ápolja a mundérbecsület etikai normái szerint. E crossover keverék kifejezetten a stílus death és thrash metal elemeire támaszkodik, de mindig csak annyi visszafogottsággal elővezetve azokat, hogy önként és bólogatva sétáljunk be a „tömegsírok” mosh pit-jébe, ahol az életérzés testünk biofeedback-jén alapszik. Okosotthonok nélküli feeling ez, horzsolásokkal arcunkon, repeszekkel a bőr alatt, kétségek közt az óvóhelyen.

A dalszövegek az erőszak és az agresszió témáival foglalkoznak, és általában elnyomásról, kétségbeesésről vagy félelemről szólnak:

„Nincs itt semmi csillogás, küzdelem van, melyben az élet gyorsan és könnyen elvehető. Például, az „Avarice” kapzsiságot jelent, azt, amikor éhség gyötör akkor is, ha elégedett vagy. A telhetetlenség kielégítése mindez, mint a hatalmas vállalati mentőcsomagok árnyékában kibontakozó kilakoltatások esete - a mindennapi élet hangja. Az album címadója a konfliktust ragadja meg, az élet lényegét, mely nem fog megszűnni soha, mert nem tudod megváltoztatni a természet rendjét: az élet, a halál és az újjászületés körforgása körülöttünk és bennünk zajlik, és ezért a háború is mindig jelen van…
…Úgy tűnik, hogy a jóléti társadalmak nagyon is elégedettek azzal, hogy a harmadik világot okolják és stigmatizálják problémáikért; sőt még odáig is elmennek, hogy panaszkodnak saját előnyeik és kényelmük végett, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy ezek hogyan hatnak másokra szerte a világon. Ugyan ösztönözhetnék akár a cselekvésre való törekvést is, de az erőszakon és az ellenőrzésen kívül nem tűnnek képesnek szembenézni a kihívással, hogy bármilyen érdemi megoldást kínáljanak a nyugtalanító társadalmi kérdésekre.” (Knox Colby)

A barkácskoncepcióval építkező csapat, ha csak teheti, a maga módján szervezi dolgait: Ethan Gensurowsky basszusgitáros videószerkesztésben és demókészítésben jeleskedik, Will Wagstaff gitáros a banda menedzserének tekinthető, azon kívül, hogy Zach Monahan gitárossal és Alex Bishop dobossal dalokat komponálnak, Knox Colby pedig dalszövegeket ír és interjúkat ad.

- Ha zenekart akarsz alapítani, akkor mindent magadnak kell megtenned – saját műsort alkotnod, turnékat szervezned, beszélgetned az emberekkel országszerte - magyarázza Colby. - Magadért kell megtenned, mert senki más nem teszi meg helyetted. Mindig is így működtünk, még a Century Media-val együtt is ugyanez a helyzet, pedig sok mindent nyújtanak nekünk. Nagyon erős a munkamorálunk, a köszörűkő-mentalitás visz minket előre. Sok mindenről magunk gondoskodunk, és ezt megtanultuk értékelni és élvezni is, mert tudjuk, hogy biztosan jól el van végezve, odaadás és kemény munka révén. Ez mindennél jobban inspirál minket.

Összegzésképpen, az Enforced megtestesíti mindazt a 80-as évekből ismerős, magával ragadó intenzitást, melyet a korai Slayer, Exumer, Sepultura vagy Mortal Sin albumok hallgatása közben élhettünk át egykoron. Hogy mikor melyik banda logója villan fel előttünk, szinte érdektelen, mert a színvonal és a megvalósítás a tökéletes felé közelít. Elég csak belenéznünk a YouTube-on fellelhető bármely élő fellépésük részletébe, hogy felmerülő kétségeink nyomban kétségessé váljanak. A fórumokon olvasható beszámolók csak megerősítik megérzéseinket, hogy az egyéb bandák már most sem lelkesednek az Enforced előtti vagy utáni fellépésekért, olyan szinten facsarják ki Colby-ék a rajongók energiatartalékait. Ez bizony jelenlegi fotelrajongó státuszunkban is főhajtást érdemel, és egyúttal bízhatunk benne, hogy a richmondi banda jövőre ellátogat majd szép hazánkba legalább egy pusztító koncertélmény erejéig.