A titkárnő halkan kopogtatott. Picit várt, majd ajtót nyitott előttem, bekísért a rendelő helyiségébe. Némi kötelező udvariaskodást követően hellyel kínáltak. A szokásos mélybe süppedő bőrfotelbe illeszkedtem. Amíg a doktor elkortyolta délelőtti kávéját, magamban számolgattam, hányadszor is járok itt, hogy bizonyos előadók felé kiütköző fémallergiámat kineziológiai módszerekkel befolyásoljuk legalább a semlegesség irányába. Kutyaharapást szőrével.

Na végre, koccant a csésze! Kezdhetjük! Arra kért, lazuljak el. Megvárta, míg defókuszál tekintetem, majd elindította a metronómot. Egy perc után már egy másik valóságból észleltem kérdéseit.

– Létezhet egészséges európai power metal észak-amerikai légtérben? – ismerem fel baráti hangját a távolból.

– Nem tudok róla, bár elméletileg lehetséges – válaszolok, kissé bizonytalanul kutakodva violinkulcsos emlékeimben.

– Szeretnéd hallani, hogy szólalna meg az Edguy, Rhapsody, Blind Guardian keveréke a tengerentúlról? Képzeld el, mintha 1492-ben Kolombusz spártai legényekkel lépett volna először San Salvador szigetére, áthajózva az óceánt Vangelis torzított gitárokkal felvett soundtrackjétől lelkesedve.

– Legyen! Végül is, ha a talján Luca Turilli dél-európaiként megírhatta 1999-ben „Az északi alkony királyát” (King of the Nordic Twilight), akkor bármi lehetséges – bólintok rá azonnal, miközben fogaskerekeim kiterjesztett dimenziókban futtatják át az általam ismert hasonszőrű zenekarok albumain hallottakat. – Mint Amerigo Vespucci - pattant ki akaratlanul. – Nevében egy egész stílus, olaszként az Újvilágban.

– Rendben! De ez már a következő szeánszunk megfejtése lesz, addig fésüld át az előbb említett előadók cuccait.

– De doktor, az Istenért, valami támpontot adj azért, merre keresgéljek.

– Jó, jó! Adok kapaszkodót, csak attól tartok, megint nem alszol napokig a keresésben.

– Ha felírod, estére bedobok egy fél Xanaxot, rendben leszek. No para! Eskü! – bizonygattam ezerrel.

– Legyen hát! – egyezett bele. – Alexander Lloyd. Na? Ismerős valahonnan?

– Tudja a radai, ki lehet a fószer.

– Most pedig 5-től visszaszámolok, s te közben fokozatosan visszatérsz a valóságba.

Este már a gogle előtt ülve figyeltem Lloyd madárarcú fizimiskáját. Remélhetőleg sírig kitartó barátnőm, Wiki szerint több mint 40 könyv amerikai szerzője ő, műveit 20 nyelvre fordították le. Legnépszerűbb kiadványa a "The Chronicles Of Prydain”, ami egy 5 részes fantasy novellát ölel át.

„Hmmm. Hát ehhez lehet köze? Fantasy metalból akad egy-két nevem: Rhapsody, Twilight Force, Gloryhammer."

– Nézzük csak a különálló részek címeit! – sarkallom magam további szörfölésre. – Itt  van, ni! A 2. rész: "The Black Cauldron". Van ilyen banda, hogy Cauldron, méghozzá kanadai, Torontóból. Az Earache kiadótól, bár ők, tudtommal old schoolban utaznak, NWOTHM, mintha Angel Witch-et hallgatnál. Hát, nem is tudom, szerintem ez nem az lesz.

– Ez az első alkalom, hogy nem fejtetted meg a feladványom! – vigyorodott el diszkréten a doktor a telefonban, amikor felhívtam elégtételt szolgáltatni. – A banda neve nem az egyik rész-, hanem a főcímben lapul.

– Hogy mi van? Prydainre gondolsz? Fuck off, doki! – csaptam le a kagylót mérgemben, az elhasalás secunder szégyenérzetének vegetatív tüneteivel.

Akkor hát essünk neki, kik ezek, miért gyüttek és mit akarnak.

Utah állam. Salt Lake City mellől? Ott nem inkább a hokiért rajonganak?

Mondjuk, egy-két arcot ismerek eme figurák között.

Asszongya, hogy Austin Dixon gitáros (Sonic Prophecy) a klasszikus power metal rajongásától túlfűtve összecuccolt Jonah Weingartennel, a Pyramaze-ból, illetve a Silent Winterből hozta magával Mike Livas énekest, s hogy még tutibbra menjenek, megnyerték maguknak a Firewindből Bob Katsionist, a gitár/basszus gurut és itt még mint billentyűs/producer mindenest, aki ujjainkon megszámlálhatatlanul sok projekt részese volt már eddig.

Történt mindez 2020-ban, amikor kezdésként leszerződtek a germán Limb Music-hoz. Itt kúszik be a képbe Luca Turilli – az  első árulkodó nyom –, aki 1999-től szintén az ő lobogójuk alatt adta ki későbbi mesterműveit.

Ahogy előző, Signum Regis ismertetőmben is látható borítófestménye, úgy itt is Uwe Jarling (Heavens Gate, Grave Digger, Stray Dogs) varázsolt fenséges látnivalót, ahogy azt illik, klasszikusokhoz mérten, sárkány kontra hős lovag témakörben. (Ugye, csak engem emlékeztet a rajta feszítő „zöld íjász” Tom S. Englundra, az Evergrey frontemberére?)

Austin Dixon gitáros éppen a Grave Digger albumborítóját nézegetve határozta el, hogy együttműködést kezdeményez a művésszel, ötleteit ismertetve aztán az elkészült festmény oly nagy hatást váltott ki a dalszerző gitárosból, hogy megalkotta hozzá a "Kingdom Fury” című dalt, illetve később az albumon körbejárt ősi Királyság legendáihoz is bőséges inspirációt szolgáltatott.

A teljes produkciót aztán 2023 június 2-án engedték világkörüli útjára, széles körben érdemrendeket gyűjtve magának.

Zenei vonalon a dallamos symphonic power szcéna klasszikus hőskorszaka elevenedik meg gitárduellok, billentyűs varázsszőnyegek és őrületes dupla lábdobos tempók váltakozásában, helyenként fantasy filmzenés elemekkel dekorálva, extrém magasságokba törő vokális teljesítménnyel fokozva a drámai bombasztot, ami inkább a germán (Blind Guardian, Edguy) és északi (Hammerfall) iskolát preferálja, mintsem az érzelmekben engedékenyebb itáliai mesterek (Rhapsody/Turilli) nyomdokait követve.

A képzeletbeli „jótékonysági bálon" mecénásként az alapfelállást talentumukkal bőséges támogatásban részesítették olyan ismert zenészek, mint Jens Ludwig (Edguy), Mikael Dahl (Crystal Eyes) és Jimmy Hedlund (Falconer). A vokálsávokat pedig David Akesson (Qantice), John Yelland (Judicator), Stefani Keogh (Nergard) és Harry Tadayon (The Exiled) hangszalagplasztikái ékesítik.

A dalokon átvonulva, némiképp kitérnék azok erényeit ecsetelni. Megérdemlik!

Ahogy azt a stílus is megkívánja, pátosszal felkent nagyzenekarral és mennydörgéssel kísért narrációval kapunk nagyívű felvezetést a bárdok és varázslatok korába (Sword and Sorcery), hogy angyali szólamokkal a háttérben kellemes ügetésben érkezzünk meg és kellő elánnal rúgjuk be Aramore kapuit (The Gates of Aramore). Mike tenorja már itt levarázsolja nekünk a csillagokat az égből.

Az utána következő latinos instrumentalizmust, benne az akusztikus gitár és a skót duda lelkünket simogató hangjait hallva, alig akarom elhinni, hogy bemutatkozó albummal van dolgunk. Felemelő érzések kerülgetnek, ahogy körbejárjuk e királyságot mesés völgyeivel és dombjaival (Lands Beyond).

A kikötőben tengerre szállunk, és továbbra is folkban megmártózva jutunk el az album egyik csúcspontjához (Sail The Seas). Az elesettek felkutatására indulunk "Quest of the Fallen”-ben Jens Ludvig (Edguy) szólójával fűszerezve és Fred Saberhagen „Kardok könyve” sci-fi/fantasy regényeiből merítve ihletet.

Pazar látványban részesülünk mindkét hivatalos szöveges videót megtekintve, kihagyott ziccer legyinteni, vagy csak átsiklani felettük.

Kiemelkedő dallamérzékenységgel és lombkoronamagasságban vágunk át dús erdők csapásain (Way of the Forest), hogy lakóinak vonósokkal és fuvolával kevert ősi suttogásából nyerjünk további lendületet (Ancient Whispers). Felkapjuk hát hétmérföldes csizmánkat, ami villámgyors haladásra késztet, helloweenos galoppal váltunk még nagyobb sebességi fokozatra és Kiske áldásával éteri frekvenciákba (Blessed and Divine).

A gitárok és a szintiszőnyeg kellemesen simulnak egymásba, egyfajta középkori instrumentalizmust párologtatnak felénk, míg megmártózunk a Királyság 10 percet súroló dühöngésében (Kingdom Fury), emelve az epikusság eddig is amúgy vastagon kiemelkedő jelenlétén. Levezetésként egy rövid varázslatban pihenünk meg a lélek és a megnyugvás közötti béketárgyalásokban kiengesztelődve. (Magic and Mistery).

Az album erősítőre, álló hangfalakra kicsatornázva is telten, dinamikusan szólal meg, lehetőség szerint kifejezetten ajánlom is így ismerkedni meg annak finomságaival. El sem merem képzelni, mit hozott volna még ki ebből egy Jacob Hanseni multitalentum valamiféle kiadói döntéssel némi zöldhasúval is megtámogatva a stúdiói költségeket.

Uramisten! Mit nem adott volna Pasi Humppi (huhhh, de aranyos név!), a svéd Freternia énekese, ha ilyen megszólalásban hallhatta volna vissza még 2000-ben megjelent bemutatkozó  "Warchants & Fairytales” című albumukat? Félelmetes a különbség! Ja! Tőlük a visszatérő 2022-es "The Final Stand”-ről írt vagy hallott valaki egyáltalán?

Ami még fontos lehet, az az album hossza, ami nem teljes 46 perc. Sokat számít, mert pont ezért is érződik börtöntöltelékmentes monolitnak. Mondhatnám, nem enged kifulladni a végére érve, mert igen arányosan bántak a cinematic symphonic-kal. Mintha „A Gyűrű Szövetségét” néznéd a meglepetés erejével, nem pedig elpunnyadnál „A király visszatér” ultramaratoni rétestésztáját selyempapírvékonyságúra nyújtogatva.

Összegzésképpen, mivel gyűjteményes polcomon a jellegzetesen okosban és low budgetben terjesztett, kelet-európai műsoros formátumot imitáló CD kiadásban hibernáltan várakoznak a korai Rhapsody, Luca Turilli albumok, az első Helloween és Blind Guardian felvételek pedig még másolt TDK kazettákon, örömmel öleltem hát keblemre e kellemesen angyalillatú kiadványt a dallamos fémzene egykor megdicsőült korszakára emlékezve.

Parciális fémallergiám akut terápiás arzenálját is sikerült végre felvonultatnom, és reményeim szerint, – minimum majomkísérletek szintjén – a csúcstámadásig kitartanom.