Manapság a kegyelmi botrány fordulatosan burjánzó szövevényében közvetlenül lehetünk tanúi az intézményesített vallás és a politika összekacsintásának. Hosszas vitát vezethetnénk elő arról, hogy Jézus tanításai eredendően mennyi pártpreferencia szerinti értéket hordoznak magukban, de legalább ennyire bizarrnak hat a keresztény hozzáállás a heavy metal kereteinek feszegetésében.

Az eddigi kósza zenekari próbálkozások bennem nem hagytak maradandó nyomokat, bár jobban belegondolva, érdemi motiváció sem ösztökélt egy ilyenfajta ideológiai párosítás befogadásához. Pedig szeretett műfajunk megítélése is megérne egy „ökumenikus” állásfoglalást, miközben kedvenc előadóink produkcióját illetően egyszerre várnánk el a konzervatív hagyományőrzés és a fokozatos progresszivitás együttes megvalósítását. Így hát marad nekünk az Öreg Idő, a fémzene Anubisa, az Igazságosztó, kinél méltóbb és hivatottabb nem nyilatkozhat egy produkció értékállóságát illetően. 

E gondolatmenet kavargott bennem a lassan egy éves évfordulót ünneplő Sacrament hallgatása közben a Feltámadás hagyományos időszakát követően.

A 2016-ban debütáló lancashire-i kvartett pályafutása töretlen ívet mutat, legfőképpen kreativitásuk szempontjából. Fokozatosan építkezve, gyarapodó rajongótáborukkal egyetemben sikerült megőrizni kezdeti őszinteségüket e negyedik albumra is, mely mellett nem érdemes csak úgy legyintve elmenni, hiszen 2023 egyik legcsillogóbb ékkövéről beszélhetünk.

Az együttes motorja, Colin Hendra énekes, gitáros nem éppen a rocksztárok léha életmódjába nyújt betekintést. Teljes munkaidőben, férjként és apaként helytállva vezeti zenekarát egyre feljebb, ráadásul a heavy metalban nem éppen klasszikus módon, keresztény hitvallásban gyökereztetve alkotói munkásságát:

A nyugati társadalom számára az ördög legnagyobb trükkje az, amikor elhiteti veled, hogy nem létezik. Sok fejlődő országban kinevetnének, ha azt mondanád, hogy ezen a világon nincs semmi spirituális – ők naponta látják ezt. Azt hiszem, lelki székrekedéssel küzdünk, amikor az emberek azt hiszik, hogy „fejlődtünk” vagy „haladtunk”, és nincs szükségünk Istenre. C.S. Lewis az ilyesmit „kronológiai sznobizmusnak" nevezte – mintha azt mondaná, hogy az emberek "akkoriban", a múltban nem igazán tudták, mit kezdjenek ezzel az egész Isten/spiritualitás dologgal.

Colin állandó producere, Ed Turner aprólékos hozzáállása is jelentősen hozzájárult a Sacrament klasszikusan modern, de ugyanakkor kortalan megszólalásához. A produkciós munka során most is közös kedvenceik voltak irányadóak, elsősorban a Black Sabbath és a Queen nyomvonalán.

Ennek céljából ezúttal egy átalakított baptista kápolnában létrehozott stúdióba rendezkedtek be Wales vidéki részén, telis-tele régi felszerelésekkel. Ráadásul, mivel 2022 szeptemberében Jack Spencer dobos személyes okok miatt kilépett a zenekarból, Colin a szövegek, az ének és a szólógitár mellett a dobok teljes feljátszásának feladatát is magára vállalta.

Elég csak az elérhető videókat elindítva meglesni, hogyan is alkot egyedi vegyületet a középkori viseletben előadott angol folklórba oltott ikergitáros heavy metal. Ne a Stryper-féle hittérítésre gondoljatok, sokkal inkább a zene gyógyító erejére, ahol a hitvallás csak közvetítő közeg a lelki aspektusok dallamokban való kibontásához.

Nevezhetjük középkori heavy metalnak, melyet a kor öltözködéséhez mérten, tunikában és harisnyában illik előadni. Lehet mosolyogni, de ettől még hagyományőrzés szintjén igenis tetten érhető az autentikusság az előadott zenei produkciót kiegészítően. Maga a Wytch Hazel kifejezés is arra a varázsmogyoróra utal, amely közismerten gyógyító, antiszeptikus tulajdonságairól ismert.

Colin vallásos családban nevelkedett. 15 évesen kezdett el gitározni, de amúgy hat éves kora óta a dob számít fő hangszerének, és nem mellesleg zongorán is egész jól elboldogul. Az Iron Maiden hatására kezdett elektromos gitáron játszani. 2010-ben tinédzserként alapította meg a Wytch Hazelt egyetemista barátjával, Josh Winnarddal. A hangsúly egy régi zenei (early music) és népzenei hatásokkal rendelkező heavy metal banda létrehozása volt. Többnyire NWOBHM bandákat hallgattak, a Pagan Altar és az Ashbury álltak hozzájuk a legközelebb gondolatiságban. Colinra a klasszikus rockzene is nagy hatással volt, olyan bandák, mint a Uriah Heep, az UFO, a Deep Purple stb. Szokatlannak tűnt dalszerzőként a régi zenék iránti elhivatottságát (zenetörténetileg ez a középkor, a reneszánsz és a barokk korszakot takarja) dallamilag egy heavy metal zenekarban megtestesíteni, miközben öltözködésükben mondhatni Robin Hood találkozik a templomos lovagokkal.

2011 és 2012 között saját kezűleg kiadtak egy demót (The Truth) és egy EP-t. Az underground trad-metal közösségből oltották is őket, hogy el kellene hagyniuk ezt a "keresztény dolgot", ami arra késztette Colint, hogy megduplázza mindazt, amit a Wytch Hazellel a fejébe vett. Ezek mellett sem tekinti magukat keresztény bandának, sokkal inkább tartja magát „kereszténynek egy heavy metal zenekarban". 2014-ben végül szerződtette őket a Bad Omen Records. Ezután sorjáztak 2016-os debütáló Prelude, a 2018-as Assured II: Sojourn és a 2020-as III: Pentecost.

A dalokat illetően nem bocsátkoznék egyenkénti boncolgatásba. Aki egy picit is vonzódik a Nagy Öregek 70-es, 80-as évekbeli kreativitásban tobzódó munkásságához, annak itt kizárt a csalódás. Csak elégedetten széles mosoly van e dicsőséges korszak hangulatát felidézve.

De mégis, amit a B oldalon kapunk a Gold Light rövid felvezetőjét követően, arra nem lehet előzetesen számítani. Az Endless Battle sabbathos zakatolása, a Future's Gold vadnyugati ihletettségű lírája, majd a Digging Deeper középtempós málházása közben Colin szólójátéka Jákob lajtorjájaként szolgál az audiofil mennybemenetelhez.

Szívet melengető érzés ilyen tiszta lelkülettel előadott dalcsokrot hallgatni a mai kompresszált, sterilizált, lelketlen albumok tengerében. A kortárs zenekarok jelentős része példát vehetne, hogyan érdemes levezetni egy zenei albumot, mielőtt még unalmadban nekifognál a hétvégi porszívózáshoz.

Végezetül Colin tanulságos szavaival zárom ismertetőmet, meghallgatásra ösztönözve bennetek e spirituális ihletettségű és szuggesztív albumot illetően:

"Istent a szív érdekli, szerintem minket is ez kell, hogy érdekeljen. A hit nem előfeltétele a Wytch Hazel élvezetének, viszont a klasszikus metal iránti szeretet igen. A zene mindenki számára teremtetett, és mindenki számára közös kegyelem. Véleményem szerint nem a keresztények által létrehozott zene mutatja meg leginkább Isten dicsőségét. Van a Black Sabbath, tudod!"