"Frozen soul, frozen down to the core
Break the ice, I can’t take anymore."
(Trapped Under Ice - Ride The Lightning)

Az általam nemrég méltatott Enforced példáját követve és a Lunar Chamber illiberális technokráciáját megkérdőjelezve, előszeretettel kanyarodom ismételten az Újvilág felé, hogy a Century Media Records szaglására hagyatkozva tegyünk látogatást a műfaj dicső hőskorszakát felidézve egy ereje teljében alapozó kvintett kalauzolásában.

A Frozen Soul története 2016-ban kezdődött a szubtrópusi időjárásáról ismert Texasban, pontosabban Forth Worth-ben, mely nem mellesleg és többek között Budapest testvérvárosa is, és eredetileg a hadsereg egyik előőrseként szolgált történelme hajnalán.

Miután egy helyi képregényboltban a „Magic: The Gathering” játék kapcsán Chad Green vokalista még eladóként véletlenszerűen ismeretséget kötött Michael Munday gitárossal, megszállott gamerekként idővel egy zenekar alapításának ötlete és elnevezése is megfogant agytekervényeikben a fentebb idézett „hidegrázós” Metallica dal közös hallgatása közben.

Az első demót 2019-ben adták ki „Encased In Ice” címmel, melyen a Mortician „Witches’ Coven” című száma is feldolgozásra került, de a hatások feltérképezése szempontjából az sem mellékes, hogy 2020-ban az Entombed „Morbid Devourment”-jét is felvették egy válogatás kedvéért. Aztán váratlan fordulatként bejelentkezett a bandáért a Century Media kiadó, és innentől fogva a szélesebb körű (el)ismertség is borítékolható volt. A 2021 januárjában debütáló „Crypt of Ice” és a hozzá kapcsolódó turnék kellőképpen fokozták a várakozást a folytatást illetően, mely a „Glacial Domination” képviseletében ez év május 19-én jelent meg.

A debütalbum szélsőségesen értékelt kritikáit olvasva a Metal Encyclopedián, ahol 0%-os értékelés is felbukkant, Jézus példabeszéde jutott eszembe, mely szerint „gyöngyeiteket ne vessétek disznók elé, nehogy miután megtaposták azokat, titeket is megszaggassanak”.

Nos, nem úgy tűnik, hogy Frozen Soul-ék nagyon mellre szívták volna a Mester figyelmeztetését, ugyanis, köszönik szépen, de megerősödve másztak ki jégkriptáik mélyéből a felszínre, hogy azokat a Nostromo fedélzetének leltárából leselejtezett, de még kellően autentikus üzemmódban használható modernkori hibernátorokra cseréljék.

A produkció szintlépéséről árulkodik, hogy a Triviumból Matt Heafy producelte az albumot, aki két dalban is közreműködött, de vendégségbe érkeztek még John Gallagher a Dying Fetus-ból, Reese Alavi a Creeping Death-ből, Blake Ibanez a Power Trip-ből, és Gost is felbukkan még egy-két nóta díszítésében.

Néhány „Pegasus lehallgatási” procedurán átesve, a legszembetűnőbb különbségek a "Crypt Of Ice" és a "Glacial Domination" között a megszólalás erőteljesebb dinamikájában és a dalok önálló identitásának karakteresebb kidolgozásában fogalmazhatók meg az utóbbi javára, még ha a kezdetektől jelenlévő Bolt Thrower-hatás tömegvonzása ezzel fikarcnyit sem változott.

Az artworkre azt a James Bousema-t kérték fel, aki korábban kanyarított már egy-két frappáns alkotást a Municipal Waste, a Soulfly, az Exodus, a Testament és a Kreator számára is. A borítóképen elmélázva a „Trónok harca” epizódjai elevenednek fel előttem, amint a Night King által vezetett Mások a westerosi Fal alatt gyülekeznek ostromra a nyolcezer éve fennálló Éjjeli Őrség ellenében.

Már csak Havas Jon hiányzik, kinek szemszögéből lenne tán leghitelesebb a cold school death metalt játszó „díszőrség” tevékenységét bemutatni. Az album önmagában lehetne akár „A tűz és jég dala” északon játszódó jeleneteinek soundtrackje is, elég csak megízlelni az angol Bolt Thrower és Memoriam, vagy az amcsi Obituary és Six Feet Under áramlataiból táplálkozó jégzajlás ráérős lassúságával mért könyörtelen pusztítását, melynek ridegsége a jégfal tövében meghúzódó Fekete Vár őrségének bőre alá kúszik az északról fenyegető veszélyre való feszült várakozásban.

Számomra a metsző északi szelet a korai Entombed fagyásos sérüléseket okozó beütései jelentik, mondjuk a nyitó „Invisible Tormentor” képletében, vagy az Amon Amarth-hoz illő, komótosan pőre heavy metalos középtempói a címadó „Glacial Domination”-ben, melyek nem csinnadrattával jelzik jelenlétüket, de nem is tagadják az elmúlt évszázad dohos kémiaszertárának kénköves levegőösszetételét.

A nem túl technikás, inkább csak a lényegre fókuszáló, helyenként hardcore-os beütést hordozó gitárjáték alapnak számít, melyen Chad Green hörgéséből kiáramló pára fagyponton válik tömbös jégcsapokká. A hólavinaként ránk zúdúló remek riffek csaknem folyamatos headbangre késztetnek, s a Hillary-lépcső tövében észlelhető oxigénhiánynak megfelelően gitárszólók ugyan ritkán bukkannak fel a dalokban, de azok legalább velőűrszegként hatolnak csontüregeinkbe.

A dalszerkezetek hagyományosan tömör megközelítésű összhatását nem mérgezik indokolatlan technikai bűvészmutatványok, netán eszement blast beat-ek. A dermesztő atmoszféra itt fontosabb, mint a stílus innovatív megváltásának ígéretét sejtető, annak határait feszegető, a gazdatestet is felemésztő, önpusztító metasztázisokban elburjánzó fallikus csalánverése. Persze, a merészebb kreativitás megélése lehetne akár a jövő zenéje is a texasi őrjárat számára, de ettől még, emlékeim szerint, a Bolt Thrower munkássága sem hagyott bennünk rajongói vagy kritikai szinten hiányérzetet annak idején.

A dalok mondanivalóját jégcsákánnyal boncolgatva, a „Frozen Soul” és az „Assimilator” John Carpenter „The Thing” remekművéből merítenek lírai ihletet, a bosszú, a depresszió, a harag, a paranoia témáját körbejárva, melyhez a hangulatos zenei mintákat Gost kreálta, a klipesítés során egy történeti keretbe illesztve őket.

Az „Arsenal Of War” és a „Death And Glory" személyesebb témát feszeget, az énekes Chad öccsének tragikus elvesztése előtt tisztelegve. Bátyjuk, Josh a legtöbb dal koncepciójának és szövegének megírásában segédkezett, sőt, háttérvokálozik is számos dalban, kétségtelenül „teljes szívüket belerakva a felvételekbe."

Az „Annihilation” '80-as évek hátborzongató horror filmzenéit idéző synthwave szösszenete egyfajta átmenetként szolgál a vinyl és MC formátumok A és B oldalai között. Az „Abominable"-hez Matt Heafy hozta a fő riffet, az „Atomic Winter" pedig egy szemtanú szemszögéből megélt történetet mesél el, kinek eszét veszi Godzilla más titánokkal vívott csatáinak során bekövetkezett pusztítás, és az ebből fakadó káosz jelenti számára az élvezeti faktort.

Amúgy mörcsben sem gyengék a srácok. A szélvédő jégkaparón és a „Crypt of Ice” felirattal ellátott világoskék-fehér műanyag hűtőtáskán jókat derültem magamban. Pólókból, pulcsikból még 5X-es méret (64" - 66" azaz 162,56 - 167,64cm mellbőség) is kapható, gondolom Chad körfogatára való tekintettel. A Glacial Domination LP (Ultra Clear With Red Blood Splatter) pedig rendelhető vörös vérfröccsenős kiadásban is! Nagyon cool!

Ha már az Enforced esetében megemlítettem, ne hagyjuk figyelmen kívül a texasiak mellett érvelve, hogy a 3 Floyds Brewing-gel való kollaboráció eredményeként egy könnyű testű Kettle Sour sör is forgalomba került, melyet a 2023-as Decibel Metal and Beer Fest-en mutattak be egy listening party keretében. A „Berried in Ice" néven felcímkézett sörös dobozokban áfonya, eper, málna és lime aromái keverednek egyedi ízvilágban, és a koncepciónak megfelelően fogyasztásának élménye kizárólag lehűtve fogyasztva érvényesül a legharmonikusabb tálalásban a tikkasztó nyári melegben.

Végszóként megállapíthatjuk: ahogyan a világ leghíresebb teakeverékében, az Earl Grey-ben a fekete tea szárított leveleit a bergamot héjával illatosítják és az angol teadélutánok megőrizték szokásaikat az évszázadok során, úgy a Frozen Soul legénysége is hagyományőrző önarcképet mutat, melyhez közel áll a szigetországi szertartásos lelassulás, és meglehetősen távol áll a helyi rohanós-elviteles kávéspoharakból való kortyolgatás.

S hogy elkészítjük-e hozzá az angol teák elengedhetetlen kellékét, az uborkás szendvicset vagy megelégedünk némi aprósüteménnyel? Nos, ezt mind magunknak kell eldöntenünk, ha félretesszük a jól bejáratott anyósvicceket és néhány percre eltekintünk ismertetőnk tárgyától:

„Best Served Cold = A legjobb hidegen tálalva!”