Az album címéből adódóan el tudnám képzelni, hogy az istenek Cambridge-ben tanulták az ékesszóló retorika tudományát. A június 2-án szerzői kiadásban megjelent albumon ennek dicső megörökítésére vállalkozott egy helyi angol társulat különböző kultúrákból származó ősi mítoszok és legendák feldolgozásával, zenéjüket a történetek származási helyéhez igazítva.

Mindehhez a maguk stílusát mythlodic metalnak definiáló együttes az északi melodikus death metal hagyatékából merített ihletet. Legjellemzőbb hatásként az Amorphis élénkebb dallamvezetése mellett az Insomnium drámai megközelítése merült fel előttem, de súlyosságában a klasszikus In Flames és Dark Tranquillity emelkedetten „arisztokratikus” hozzáállásának felemlegetéséért sem járna tárgyalás nélküli fővesztés.

A banda 2017-es alapítása óta fokozatosan stabilizálódó felállással készítette elő debütálását az elmúlt 4 évben, melyen egyértelműen ízlelhető és szagolható a nemespenész jótékony hatása. A „Cosmica” című dal videója első fecskeként tűnt fel a színtér radarképernyőjén még 2020-ban, majd a később érkező „Serpent and the Son” és az „Echo” is meggyőző előhírnökeivé váltak az isteni sugallatnak, hogy itt bizony a középszerűség helyett valami nagy dobásra lehet számítani az amúgy eléggé megfáradt és stagnáló stílusban.

A cambridge-i zenekar névválasztása során kezdetben az Aquila (sas) elnevezés merült fel, amit aztán a keményebb kicsengés érdekében Akilla-ra kereszteltek át.

Érdemesnek tartom néhány szóval kitérni a tagok bemutatására, hogy ne csak légből kapott hozsannázásnak tűnjön lelkes örvendezésem. Ross Wilson énekes-gitáros jelenleg a Phoenix Studiot vezeti Lincolnshireben (Egyesült Királyság), ahol gitár- és zongoraleckéket is ad, 12 éve dolgozik diplomás zenetanárként és zenei fejlesztési menedzserként Cambridgeshire és Lincolnshire iskoláiban és főiskoláin, tanfolyamokat szervez, lehetőséget biztosítva fiatal zenészek számára a zeneiparba való belépésre. Mellesleg, az album artworkje is hozzá köthető.

Kathryn Elizabeth Hailes basszusgitáros az Atorc nevű folk metal zenekarban is közreműködik billentyűsként, amúgy 2018 óta minősített jelzálog- és biztosítási brókerként dolgozik. A gitáros David Hillel van párkapcsolatban 2021 decembere óta, aki pedig az Elimination nevű power/thrash bandában is nyüstöli a húrokat, illetve gitárleckéket ad esetenként, óránként 25 fontért. "Ginger" Will Taylor dobosról meg legyen elég annyi, csak a rend kedvéért, hogy van két pudlija, csirkéje meg macskája és a felvételeken eléggé goásnak tűnik az outfitje.

A nyolc dalt tartalmazó albumot nagyítóval pásztázva kijelenthető, hogy a produkció meghálálja bizalmunkat a minőséget illetően. A zsigeri intenzitással és epikus dallamokkal vastagon megpakolt album izgalmas zarándoklatra csábít a Sas csillagképe felé, ahol az érzelmekkel teli viharos úton tapasztaljuk meg e modern hagyományőrzés formáját, ami ugyanakkor előremutató jelleggel is bír néhol progresszív, hol meg folkos elemeket rejtve magában, ezzel időnként filmszerűvé varázsolva az összhatást.

A „Winds of Winter” méltó felvezetésként adja meg az alaphangot. A kezdeti darkos ambientet rövid időn belül arcbamászóan súlyos riffeléssel robbantja be a verze, majd a diszkréten szintivel is megtámogatott, kellően rétegzett dallamok csökkentik némileg a légnyomást, miközben egyre csak emelkedünk az atmoszférában a nagyszerű refrén hordozórakétáinak segítségével. Ross Wilson éneke a hörgés változatos skáláján egyensúlyoz a hangulathoz kíméletesen alkalmazkodva, bár öblössége helyenként kétségtelenül „ijesztőnek” hat a dalokban található finomságokat tekintve.

A „Serpent and the Son” zsenialitása szóljon inkább önmagáért az alábbi videóban:

A „Queen of Heaven”-ben „Ginger” Will Taylor (a ginger itt vörös fürtjeire utal) változatos dobütemei miatt emelhető ki, melyek indaként szövik át és adnak irányjelzést a dal változatosan kanyargós tempójához.

A „Song of the Seafarers" tördelt ritmusai fordulatokban gazdag progresszivitással, nagyszerű gitárszólójával és melankólikus közjátékával ejt rabul.

A „Blood and Bone” pörgősen kapkodós, metalcore-billogot is magába fogadó komor hangulata az együttes durvább jellemvonásaival tarol, melyhez képest a „Cosmica” leginkább az In Flames hőskorszakát idézi meg kopogtató szellemként.

A címadó szám bír talán a leginkább összefoglaló jelleggel az Akilla zenei kreativitásának bemutatásához. A záró „Echo” hallgatása közben pedig a lélek legmélyéről visszhangzik hosszasan a meggyőződés jóleső érzete, hogy ilyen megkapóan súlyosan melodikus alkotásra csak a legtehetségesebbek lehetnek képesek.

Az album végéhez érve elragad a felismerés, hogy nemigen találni rajta fogást vagy alibi megoldásokat, utóbbiakat nyilván kirostálta az érlelésre fordított idő, így nem kizárt, hogy klasszikusként emlékezünk majd rá az évek múlásával, sőt, kellő szerencsével és kiadóval a hátuk mögött hamarosan akár az élbolyban köszönthetjük az angol sasfiókákat. 

Zárásképpen, az ízléses borítóképen talán nem véletlenül látjuk a hegycsúcs felett köröző madarakat, mintha csak kóstolgatnák a kézzel fogható sikerszféra csúcsait. S bár a Brexit kedvezőtlen hatásmechanizmusait valószínűleg még az istenek sem tudják megakadályozni egykönnyen, az extrém metal színtérről azonban ez a folyamat sem veheti el az Akilla extrém stílusra gyakorolt, minőségi alkotásra ösztönző esszenciáit.