„Bring me my chariot of fire!” /William Blake/

Az 1981-ben a négyszeres Oscar-díjjal jutalmazott „Chariots of Fire” (Tűzszekerek) két megszállott futója, Harold és Eric képviselik Angliát az 1924-es párizsi olimpián, és drámai, vérre menő küzdelmet vívnak a győzelemért. Eric, az elszánt skót misszionárius Isten dicsőségéért fut, míg Harold a társadalomban betöltött helyét igyekszik bizonyítani.

A film címe William Blake „Jeruzsálem” című verséből származik, ami Tóth Eszter fordításában így hangzik:

    „A felhők ketté nyíljanak! Ide én tüzes szekerem!”

S bár kétséges a fent látható homokfelhővel fuzionáló futónőnk célba érése, – ha van egyáltalán cél –, vagy ő maga válik homokfelhővé, de ettől még eléggé lazának tűnik, mégpedig az Arrakis bolygó sivatagi dobhomokjához hasonlóan, mely felerősíti a benne mozgó tárgyak rezgését, hogy homokférget hívjon rá.

Eképpen szippantott be engem is e tagbaszakadt ausztrál fremenek alkotása, akiket mára már a helyi rockzenei élet legnagyobb reménységei között emlegetnek.

Ami engem illet, az utóbbi években inkább csak a Be'lakor és a Caligula’s Horse auditív ismeretségében dőltem hátra a fotelben, és kb. századszorra voltam túl a "Thunderstruck” örökzöldjén Anguséktól. Aztán Micimackó módján sarkalltam még magam holmi flashbackre – „Gondolj, gondolj, gondolj!” –, míg előbányásztam memóriámból, hogy a korábban előszeretettel hallgatott Vanishing Point és a Mortal Sin is a Dűne ivadékai és a kenguruk táborát erősítik.

A debütáló EP-t 2021-ben adták ki a Golden Robot Records gondozásában, melyet Mark Alexander-Erber, a „tetovált motoros vállalkozó” alapított, műfajok széles skáláját reprezentálva. Őt idézve, ha már „az AC/DC képes volt túlélni a szülei válását”, akkor meggyőződése szerint a közeljövőben a rock 'n’ roll is feltámad hamvaiból és újra eléri ’80-as évekbeli reneszánszát. Erre a hitvallására kb. 15 millió dollárt áldozott eddig, s ennek megfelelően a Golden Robot már 12 független lemezkiadóval rendelkezik szerte a világon, legalább 500 bandát terelgetve szárnyaik alatt. Számos új együttest támogatnak így Ausztráliából is, és többek között olyan legendák örökségét ápolják, mint a The Answer vagy a Faster Pussycat.

Tehát, visszatérve ismertetőm tárgyára, ez már a teljes bemutatkozó album régi és új dalok keverékében, 13 tracket préselve barázdái közé az ausztrál producer, hangmérnök, Ricki Rae irányításával a Lighthill Sound Recording Studióban, majd a végeredményt 2023. márciusában jelentették meg.

S hogy mit hallhatunk tőlük?

Az album az AC/DC klasszikus építkezését idézően, gazdaságos és egyszerűen felvezetett ritmusképleteivel indít a "Dark Night”-ban, majd a "Sideways” motoros rockjával folytatja, de azért vízhólyagmentes, könnyű kézzel polírozott, modern megszólalásban. Mark Ritchie – az ausztrál Rudán Joe – orgánuma és dallamai felettébb kellemesen tapadnak a ritmusszekció stabilan alapozó légyfogójához, különösebb Brian Johnson-féle ráspolyozás nélkül, aranyérmentesen.

A "Nightmare” szállítja az első slágert, az őt üldöző "Scare Me” esetében már váltanunk kell a súlyzókat felfelé. A "Run Free” kocogása alatt elér az érzet, hogy itt bizony diszkrét bluesos masszázsfunkció is rejlik a bőrülésben, a hátteret fűszerezve, de mindenképp emlékezetes dallamok és refrének felvonultatásával, a súlyos, de közönségbarát riffeket sem hagyva a Bokros-csomagban. Ehhez képest a "Pretty Flowers” mégis egy harsányabb indiai fűszerhez hasonlít a maga fanyarában.

Ráadásul, a "Leave A Light On” modernül rockos, arénahatású soundja miatt akár a Def Leppard is felmerülhet áthallásként, helyenként már-már tapsolásra késztetve.

Az "I Am Tomorrow”-ban váratlanul vaddisznócsorda vonul ál előttem nitróval dúsított refrénnel. A "My Angel” balladája a Guns N' Roses és a megboldogult Cinderella szellemét úsztatja el lelki füleim előtt.  A "The Show”-ban southernes feeling is keveredik az átmenetileg elcsendesedő homokviharba. A "Mercy” repít vissza újra az arénába.

Az utolsó kanyarba fordulva, a B oldal húzónótáiként a "Runaway” és a "Wild Hearted Son” alkot kisebb konvojt, melyre – csak hollywoodi filmekben láthatóan – ütemesen csapkodod az autó kormányát, miközben tudatosan a sebességkorlátozást is betartod, de csak azért, mert headbang közben – még ha azt nem is fakopáncs-protokollban teszed – nem lenne teljes uralmad a járgányod felett.

Az egész produkció egy nagy szelet zsíros kenyérhez hasonlatos, melyre végre bőségesen rápakolod az apróra vágott lilahagymát, és mielőtt beleharapnál, előbb gargalizálsz, majd utána öblítesz is egy stampedli Vilmos körtével Pál apostol inka örökségére.

A mai csirkekeltető üzemmódba kapcsolt zeneipar renderelt végtermékeit nyálazva, megkönnyebbülés hallgatni egy ilyen spontán és őszinte, nem sakktáblán kimatekolt előadást.

Figyelembe véve, hogy az album a korábbi EP-n jól bejáratott darabokat vegyít újabb dalokkal, a banda jövőbeni feltörekvésének szempontjából döntő jelentőséggel bírhat, hogy megvan-e bennük a kellő komponálási ötletgazdagság a súlyosbodó elvárások felhőivel fejük felett. Ha marad az itt hallott görcsmentes hozzáállás, egy újabb potenciális jelöltünk lehet a kihalóban lévő dinoszauruszok pótlására.  

Ennek reményében álljon itt a fentebb említett Alexander-Eber nyilatkozata a rock 'n’ roll közelgő aranykoráról:

„A rock a hatvanas és hetvenes években született meg a Zeppelin és a Stones által, de az évek során szükség volt néhány szívmegállásra és némi vérátömlesztésre. De biztos vagyok benne, hogy az elmúlt néhány év a szükséges újraélesztésre ment rá. Most keményebb, mint valaha, de 2024-re olyan erős lesz, mint 1971-ben.”

No, kérem! Lehet-e ezzel vitatkozni?