Mint azt korábban beharangoztam már a single megjelenések és a 2021-es The Revenge Of Rock részletes ismertetője alapján, negyedik nekifutásra méltán elvárható esély mutatkozott valami igazán masszív kiállásra az atlantai kvartettől.

Az előző albumhoz képest már az első hallgatást követően is szembetűnő, hogy mennyivel keményebb identitást szántak az új daloknak, s ahogy az a promóciós szövegkörnyezetben is feltűnik, a korábban markánsan jelenlévő sleaze komponensek ezúttal a függöny mögötti sminkszobában pihenhetnek. Maradt a lendületes hard rock, és mindez töményebb hangzásképet és helyenként a megszokott sebességhatárok átlépését is jelenti.

Ha egy kocsmába vetítenénk magunkat, akkor a fröccsökben mért, csajozósan lelazult társaság helyett egy Jack Daniels által hergelt, üvöltözős, tömegbunyó előtti hangulat várna ránk, miközben a kocsmáros által értesített zsernyákok vijjogó szirénái már a szomszédos utcasarokról behallatszanak. Mert bizony, akad itt néhány komolyabb pofánverés is.

A Gettin Off berúgja a kocsma ajtaját, érdesen és szignifikáns mellékhatások nélkül hozza a már jól ismerten elborultabb KV stílust, s ami örvendetes, hogy D.K. Revelle kezdésként sem spórol megköszörülni hangszálait, kifejezetten mocskos, füstös tónusban, ha kell üvöltve provokálja a lázadni kívánó vendégsereget.

A Dirty Rhythm még pulzusszámemelkedés nélkül emeli alattomosan középtartomány közelébe vérnyomásunkat, a rátromfoló Fire Back pedig ránk is robbantja a hangszórókat, szakadatlan zakatolva végig, az album talán leggyorsabbjaként.

A Man On A Mission csordavokálos arénarockja magával ragad a karlendítésben, részemről a W.A.S.P. 80-as évekbeli hangulatát juttatja eszembe Blackie Lawless orgánumán.

Itt említeném meg, mennyire dalközpontúan közelít a ritmusszekció vagy a szólómunka a lemez összességéhez, öncélú fényvisszaverődés helyett az alaphangulatok áramvonalasítása volt az egyértelmű cél. Az előző megjelenésekhez képest a dalok minőségében egységesen magasabb színvonallal találkozhatunk.

Az A oldal végén a Turn Me Lose a kocsma hajnali zárásának, a B oldal Died Laughingja pedig a másnap déli nyitásnak éppen megfelel.  

A bakelit második felét a Takin’ A Ride viszi a hátán, melyet korábbról már ismerhetünk a kiadott single alapján.

Az Amsterdam füstös Rock ’n’ Rollt lehel ki önmagából, mintha csak az AC/DC-t nitróznánk fel egy utcai gyorsulás kedvéért. Zseniális!

A Ride Or Die a dallamos hard rock ízeket preferálja, amúgy a To/Die/For és a HIM melankólikus génállományát reprodukálva a refrénje alá.

A címadó Star Spangled Fist Fight középsúlyban lép a ringbe, hogy bevigye a pontozáshoz szükséges döntő ökölcsapásokat a végső győzelem kihirdetéséhez.

Ha nem is KO-val, de technikai pontozással győztes kart emelhetünk a magasba a hard rock mezőny elitjébe lavírozó amcsik részéről.