„Aion az örökkévalóság hellenisztikus istene, aki az időhöz, az univerzumot felölelő gömbhöz és az állatövhöz kötődik, az általa képviselt „idő” állandó, határtalan, rituális és ciklikus: a jövő a múlt visszatérő változata, a farkába harapó kígyó. Ez a fajta idő ellentétben áll a Chronos által képviselt empirikus, lineáris, progresszív és történelmi idővel, amely múltra, jelenre és jövőre oszlik."

Amikor megpillantottam az oregoni illetőségű Adam Burke művész, illusztrátor által festett alkotást, mely az itáliai Blaze Of Sorrow „Vultus Fati” című albumát ékesíti, a 80-90-es évek bizsergető érzése ragadott el, amikor még bizony egy gyönyörű borító alapján is bevállaltuk egy-egy album zsákbamacska-jellegű megvételét. Adam mester kézzel rajzol és fest, és maga is a Fellwoods énekes-gitárosaként tevékenykedik, további alkotásai a Nightjar art of Adam Burke - Facebook oldalán találhatók.

Szóval, egy olasz banda Montovából, angol névvel és latin albumcímmel, anyanyelvű szövegekkel hetedíziglen próbálja meg felkelteni a szomszédos provinciák figyelmét? Szürreálisnak hat ez első hallásra, és a válasz előttem is egyértelműnek tűnt, míg az albummal való ismerkedésem kezdetét nem vette.

A Blaze of Sorrow egyszemélyes projektként indult 2007-ben, melyben minden hangszert Peter szólaltatott meg, de fragmentális dobtudása idővel kompromisszumokra késztette, így képzett dobost kellett keresnie a ritmusok és zenéje minőségének fejlesztése érdekében. Különösen érthető ez a lépes, ha tudjuk, hogy zenei polihisztorunk elsősorban a norvég szcéna szerelmese, átszőve komoly- és népzenei érdeklődéssel. Dalszövegeit sajátos természetközeliség hatja át, mely

„egyszerre enged eltévedni benne, és legyőzni önmagunk…, s a metaforák által megmarad az a homály, mely mindennek szabad és személyes értelmezést ad. Ugyan a természet dalokban megjelenő környezetének szimbolikus ábrázolásai különböznek egymástól, de közös közvetítőként működnek az emberi és a nem emberi létezés között.”

Azonban nem csak metaforák, hanem a bandatagok nevét is homály fedi, csak szerteágazó mellékutakon kutatva sikerült kideríteni róluk valami kapaszkodót:
Peter - vokál, gitár, billentyűsök, minden hangszer
N. - dob (beazonosítva: Nicolò Bernini)
V. - bass (ő lenne Alessandro Vernizzi)
A.S. - gitár (azaz: @spazialby)

A hallgató szempontjából a műfaj öndefiníciójából eredően a kritikus pontot a dallamok és a súlyosság közti kényes egyensúly fenntartása jelenti. Hát, nem is lehetne olaszos ihletettségű eme alkotás, ha ne oldotta volna meg ezt talján mesterünk brácsa és akusztikus gitár kíséretében, amitől az egész produkció kap egy érzelmesen kontrasztos, folkos ízvilágot, még ha a túlsúlyt az időnként blast beatekig felgyorsuló intenzív áramlás uralja is, Peter blackened stílusú extrém vokáljával kiegészítve.

A hozzáállásról kommentár nélkül árulkodik, hogy nem csak két „pihentető” dalt kaptak e nemes hangszerek (halld, „Waldgänger” és „Aura”), hanem minden szerzeményben felkeltik esetlegesen lankadó figyelmünket. Amúgy, a hozzáértő keverésért a Grammy-díjra is jelölt producer-hangmérnök, Jacob Hansen (Volbeat, Katatonia, Evergrey) felelt, ami szintén segített kiemelni azt a drámaiságot, melynek lehelete mindvégig belengi az album atmoszféráját, és itt ne az Ex Deo harciasan fennkölt himnikusságára gondoljatok.

Mindent összevetve, a 2007-től működő projektnek valójában a 2020-as „Absentia” volt az első albuma quartettként, ami más megvilágításba helyezi eddigi létjogosultságát, mondhatni, együttesként ebben az új időszámításban érdemes fókuszálni mocorgásukra a színtéren. Mindenesetre, a fejlődés progressziója predesztináltnak tűnik a projekt „agyának” egyik korábbi nyilatkozata alapján:

„Folyamatosan elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok: mire felvételt készítek, keverek, masterelek és minden mást, a lemez végén mindig van valami, ami nem stimmel. Ez paradox módon arra késztet, hogy folytassam, kísérletezzek, próbáljam kijavítani azt, ami az előző albumon nem működött, mondjuk, ez egyfajta elmarasztalás számomra, és a többieknek is el kell viselniük ezt a dolgot. Ha egyszer eljön az idő, hogy elégedett leszek egy lemezzel, valószínűleg abbahagyom.”

A magam részéről támogatásom és a megelőlegezett bizalmam jeléül, a retrofeeling jegyében megrendeltem az album MC változatát. Másrészt, a húsvéti ünnepek idején black metal ismertetőt írni blaszfémiának tűnhet, és ez alól talán csak az adhat némi felmentést, hogy ettől az albumtól sem a műfaj feltámadását remélhetjük elsősorban, viszont fáklyaként szolgálhat annak, ki hallgatása mellett elmerül Adam Burke nagyszerű alkotásaiban.